AZ ELVESZETT KERESZT

tette hozzá olyan halkan, hogy csak Balduin hallotta.

A király szeme felizzott:

– Ki merészelné? És miért?

– Az örökösöddé akarod tenni. Ez elgondolkodtató, de előbb látni akarom a többi beteget. Ne menj közel hozzá! Addig is tamarinteát írok elő neki – jelentette ki az orvos, és felszerelést kért, hogy megmoshassa a kezét.

Balduin egy magas teraszon találta a nővérét, melyet egy oszlopcsarnok kötött össze a szobával, ahová visszahúzódott. Keleti módra párnahalmon feküdt, és a tengert nézve édességet rágcsált, melyet mellé készítettek egy tálcára. Terhessége inkább karikás szemű, fáradt vonású, szép arcán látszott, mint a testén, melyet kék selyem dalmatikaféleség fedett, mely megvédte a hűvöstől. Öccse érkezése szemmel láthatólag nem okozott örömet számára, és ezt éreztette is:

– Az isten szerelmére, felséges öcsém, mit keres itt? Úgy gondolja, nincs elég bajunk anélkül, hogy idehozná a magáét is? Kérem, ne jöjjön közelebb!

– Nem is állt szándékomban, nyugodjon meg! Csak azt szeretném megtudni, hogy van.

Sybilla egy mozdulattal elküldte a két cselédet, akik tőle nem messze álltak, ugrásra készen a legapróbb kívánságára is.

– Hogy lennék, amikor a férjemből egy bűzlő és undorító folyam maradt, és hányingerem van a tehertől, melyet magamban hordozok? Rosszul vagyok! Sőt, nagyon rosszul!

Balduin összevonta a szemöldökét:

– Ideje lenne eszébe idéznie, kicsoda ön, nővérem. Nem olyan régen még köszönetet mondott, hogy hozzáadtam ehhez a bűzlő folyamhoz, akiről azt mondta, hogy imádja! Ami pedig a terhet illeti, melytől émelyeg a gyomra, az a fiú vagy leány, aki egy nap Jeruzsálem koronáját viseli majd!

– Micsoda szavak! Amikor oly nagy szükségem lenne vigasztalásra…

– Ha egy kicsivel kevesebbet gondolna saját magára, és kicsivel többet másokra, nem lenne akkora szüksége vigasztalásra! Mindenesetre többé ne menjen ki ebből a szobából. Lehet, hogy nem egyszerű hasmenésről van szó.

Ezzel a leprás király visszatért a haldokló lovag mellé, akit fivéréül fogadott, s akitől az örököst várta, aki tőle sosem születhet meg. Négy nappal később Guillaume de Montferrat kilehelte a lelkét, és miközben holttestét sietve koporsóba fektették és leeresztették a Szűz Mária-templom kriptájába, míg Jeruzsálembe nem szállítják, a kór, melyet egyetlen orvosnak sem sikerült egyértelműen azonosítania, Balduint is elérte.

Lázban égve, cseppfolyós belekkel ágynak esett, ez alkalommal azonban nem serénykedett körülötte a fekete ruhák hada, és Joad ben Ezrának nem kellett féltenie királyi orvosi tisztét: abban a meggyőződésben, hogy a lepra és a titokzatos betegség együttesen hamar elviszi a királyt, a helyi gyógyítók nem vágytak a félelmetes beteg közelébe, és szétszéledtek, kijelentve, hogy a város többi betegének kell szenteljék magukat. Thibaut és Joad maradtak a fedélzeten, és a győzelem megveszekedett vágyával vetették magukat a csatába, miközben a várost haldoklók imái töltötték be. A két férfinak nem sok ideje maradt imádkozni, hacsak nem éjjel, amikor a betegnek az ópiumos elixír hatása alatt sikerült elaludnia. Egymást váltva, folyamatosan cserélték izzadsággal és ürülékkel teli lepedőit, növényi készítményekkel, tamarinnal és szarvasnyelvvel, mézzel és fahéjjal itatták, vagy fűszeres bort adtak neki. A tömjén illatához, melyet a betegség szagának és szellemének elűzésére égettek, mirha keveredett, melyet a három királyok ajándékoztak a Gyermeknek a betlehemi éjszakán.

Soha beteg nem vetette alá magát ennél engedelmesebben a kezeléseknek. Soha egyetlen panasz sem hagyta el az ajkát, csak gyengéd szavak, melyekből érezték, hogy lélekben ő is harcol. Egyetlen mondat összefoglalta legbelsőbb gondolatait:

– Meg kell gyógyulnom, mert még nem teljesítettem a feladatomat. Legyen Isten akarata szerint!

Három végeérhetetlen hétig tartott a harc, egy nap azonban végül visszavonult a betegség az elgyötört testből, ahogyan a hullám a partról. A láz elmúlt, és minden elcsendesedett… Sajnos a két hűséges társ néma bánatára a lepra azonban teret nyert.

Puffadások jelentek meg az orrcimpán, a halántékon és a végtagokon, vastagon, rezes barna színben, miközben a testen látható lapos foltok egyre terjedtek. Egészséges, frissítő és erősítő ételekkel igyekeztek erőt önteni a betegbe.

Végre eljött a nap, amikor Balduin felkelhetett: tett néhány lépést a szobájában, és kijelentette, hogy többé ne imádkozzanak érte, hanem adjanak hálát a Mindenhatónak, aki megengedte, hogy még egy ideig teljesítse a feladatát. Az eltelt hetek alatt Sybilla egyetlenegyszer sem ment a betegszoba közelébe. A híreket az egyik cselédlánya vitte neki, akit Thibaut-hoz küldött, kikötve, hogy csakis az ajtón keresztül beszélhetnek, hiszen a fegyvernök sem mehetett a közelébe. Előrehaladt a terhessége, és természetes volt, hogy védeni akarja a gyermekét, a palota hangjai azonban eljutottak Balduin betegszobájába is a takarítással megbízott cselédek révén: a fiatal özvegy, miután elmúlt a hányinger, visszanyerte kicsattanó egészségét, és türelmetlenkedve fogadta, hogy Askalonban kell maradnia. Azt kívánta, hogy Guillaume holttestét vigyék Jeruzsálembe, hogy ott kapja meg végső nyughelyét, és még a nagy nyári hőségek előtt el akarta foglalni a kis jaffai palotát, mely szintén a tengerparton állt: ott legalább semmi nem emlékeztetné a szomorú askaloni napokra.