AZ ELVESZETT KERESZT
- Автор: Бенцони Жюльетта
- Серия: Шевалье (Рыцари) #1
- Язык: венгерский
- Жанр: Исторические любовные романы
Электронная книга - «AZ ELVESZETT KERESZT». Краткое содержание книги:
Thibaut testestül-lelkestül az angyali szépségű nemes lelkű de leprás fiúnak szenteli magát. Elkíséri a királyság négy sarkába a sosem szűnő harcban amelyet a herceg folytat Szaladin egyeduralma ellen egészen huszonnégy évesen bekövetkező haláláig. Balduin iránti elkötelezett barátsága mellett Thibaut mélységesen szerelmes Isabelle-be a herceg húgába s ez a szerelem egy életen át kitart még akkor is amikor a lányt Jeruzsálem királynőjévé koronázzák s a sorsa különös fordulatokat vesz.
A királyi udvar alkotja környezetüket: Balduin nimfomán perverz anyja a lánya a gyönyörű szívtelen és önző Sybilla a többé-kevésbé hűséges de szinte mindig kapzsi bárók. Miközben egymást érik az intrikák a királyság a vesztébe rohan a templomosok titokzatos pillantásától kísérve...
– Azonnal engedje le a ruháját! Egy férfi is van itt! Nevezett férfi szíve hevesen megdobbant annak a látványától, aki örökre beköltözött lelkébe. Néhány hónappal azelőtt találkoztak utoljára, és bár Isabelle még csak közeledett a kamaszkorhoz –
Keleten gyorsabban érnek a lányok –, máris olyan elragadó volt, hogy azok, akik látták, akaratlanul is arra gondoltak, milyen lesz néhány év múlva, amikor egyelőre kissé törékeny alakja és bolondos csikó természete lágyabbra, hajlékonyabbra vált. Egyszerre hasonlított édesanyjára vonásai finomságában, kis, egyenes orrában és máris telt ajkában, és Balduin bátyjára, akinek büszke tartását, a Plantagenetekre jellemző magas alakját – máris majdnem ugyanolyan magas volt, mint Mária királyné – és különösen nagy, csodálatosan ragyogó kék szemét idézte valószínűtlenül hosszú sötét szempillái alatt. Arany tincsekkel átszőtt gesztenyebarna haját, melyet senki nem hagyhatott észrevétlenül, hisz szabadon hullott a hátára, senkitől sem örökölte, hacsak nem apai nagyanyjától, Mélisande királynétól, aki kora egyik kirobbanó szépsége volt. Már most látszott, hogy Isabelle az ő nyomdokaiba lép.
Euphémia kiáltása megtette a hatását: a kislány elengedte a ruháját, hirtelen elpirult, és édesanyja kezét megcsókolva suttogva azzal védekezett, hogy látta a vendégek érkezését, és futott, hogy meghallja a híreket. Közben azonban felismerte a bátyja fegyvernökét, és képtelen volt tovább uralkodni magán: odafutott hozzá, és szinte ugyanazokkal a szavakkal köszöntötte, mint az édesanyja:
– Messire Thibaut! Micsoda öröm! Már kezdtem azt hinni, hogy elfelejtett!
– Az lehetetlen lenne, madame, és nem az én hibám, hogy ide kellett költöznie a kolostorból.
– Úgy tűnik, bölcs döntés volt – sóhajtott fel Isabelle –, de a magam részéről nagyon sajnálom. Az itteni életünk – tette hozzá lehalkítva a hangját – még vallásosabb, mint Yvette anyánál… és még unalmasabb! Nocsak, ő kicsoda? – tette hozzá Ariane felé pördülve súlyos ruhájában.
Az édesanyja felvilágosította, mire közvetlen közelről szemügyre vette a lányt, és összevont szemöldökkel körbejárta.
– Ha a fivérem szereti, mi más védelemre lehet szüksége? Ő a király, nem igaz?
– Ön még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mennyi veszélyt rejt az udvari élet – szólt rá határozottan az édesanyja. – A királynak pedig más dolga is van, mint hogy az udvarhölgyekre vigyázzon…
– Biztos benne, anyám, hogy a kisasszony nem előle menekül? Ha szereti, biztosan fél a betegségétől, mert mint a többiek, ő sem érti, milyen csodálatos ember…
– Ó, még hogy szeretem! Isten a tanúm, hogy a világon mindennél jobban szeretem!
Ariane kétségbeesett kiáltása megdöbbentette, szinte megrémítette Isabelle-t.
Megállt, miközben az örmény lány az idegösszeomlás határán sírva térdre rogyott, és zokogásában azt dadogta, hogy vissza akar menni hozzá. A jelenlevőknek azonban nem maradt idejük közbelépni. Dermedtségét hirtelen levetkőzve Isabelle letérdelt mellé, de nem merte megérinteni. Hangja hangosan, tisztán csengett:
– Bocsásson meg! – mondta. – Tudja, nagyon szeretem a bátyámat, és vele szenvedem minden fájdalmát. Azt hiszem, egy kicsit… féltékeny vagyok. Nyújtaná a kezét?
Ariane a mellette térdelő kis hercegnőre emelte a szemét. Félénken kinyújtotta a kezét, Isabelle pedig megfogta és felsegítette.
– Úgy gondoltam, ön mellé adom, lányom – mondta Mária. – Ha hihetek annak, amit látok, nincs ellenvetése?
– Nincs! Sőt, magam kérem erre! Elkísérem a lakosztályomba. Velünk jön, messire Thibaut?
– Teljes szívemből remélem, hogy találkozunk még, mielőtt visszaindulok, de engedelmével beszélnem kell a királynéval – felelte a fiú magába fojtva a sóhaját, ahogy tekintetével követte a kecses sziluetteket, melyek egymásba karolva távolodtak, mintha régóta ismernék egymást.
Ahogy eltűntek, Komnenosz Mária felállt, és a fő-komornájához fordult:
– Menjen utánuk, Euphémia, és ügyeljen a kisasszony kényelmes elhelyezésére!
Ami minket illet, Thibaut barátom, sétáljunk egyet a pálmafák alatt. Ott derűsebben fogadom majd a többi hírét. Különösen, ha kellemetlenekről van szó…
– Nem mind az, felség! A Bazileusz követe érkezett Jeruzsálembe nem sokkal az indulásom előtt. Andronic l'Ange, az ön unokatestvére, azt hiszem, hangot adott szándékának, hogy hamarosan tiszteletét teszi önnél.
– Nem igazán kedvelem. Ha ez a jó hír…
– Azt reméltem, az lesz, és elszomorít, mert erősen tartok tőle, hogy a mondanivalóm további része még kevésbé lesz kedvére való.
– Legyen Isten akarata szerint…
Szélesen keresztet vetett, összefonta a két kezét, és imádkozni kezdett, miközben tovább lépkedett a kert kövezett ösvényein egy kék mozaikos szökőkútig, mely magas datolyapálmák árnyat adó gyűrűjében csobogott. Egy pad állt a kis tér szélén, és Mária leült. Mirtusz– és jázminbokrok illata töltötte be a levegőt.
– Nos, halljuk a hírt! – sóhajtotta, miután ismét keresztet vetett.
Thibaut néhány rövid mondatban felvázolta a Krak hölgyének szinte fennkölt felszólalását a bárók ülésén, és határozott igényét Isabelle kezére a fia, Onfroi számára, de nem maradt ideje a részletekre. Alighogy kiejtette a házasság szót, Mária a haragtól elvörösödve, felháborodástól mereven felpattant:
– Soha! Szolgáltassam ki a lányomat annak a nőnek? Soha, érti? Csak gonoszságot és megaláztatást kapna tőle.
– A király sem pártolja jobban a tervet, mint felséged, Étiennette asszony azonban makacs, vissza fog térni az ügyre, hacsak a bizánci követ nem tesz ajánlatot a császári család egyik hercege nevében. Meglehet, hogy ez a szándéka…
– Ebbe sem egyeznék bele. Magam mellett akarom tartani a lányomat, és a király, a mostohafiam kénytelen lesz figyelembe venni az akaratomat. Ráadásul nem felejthetem el, hogy a betegség, melytől szenved, néhány éven belül a sírba viszi, és akkor a lányom Jeruzsálem királynője lesz.
– Senki sem lenne boldogabb, mint én, hisz ez balzsam lenne a sebre, melyet szeretett uram halála üt a szívemen, de… ott van Sybilla hercegnő is, aki épp most ment férjhez, és aki idősebb.
– A szajha lánya? A bárók sosem fogadnák el! Isabelle vére tiszta királyi vér. A kellő
időben ez majd megteszi a hatását. Mondja meg a királynak, hogy hercegi húga nem megy férjhez Bizáncban a császár valamelyik unokaöccséhez, hogy belevesszen a tömegbe, és nem adom ki a Krak hölgyének sem, hogy túszként kezelje. Most menjünk imádkozni. Esti misére szólítanak.
Thibaut kénytelen volt követni, és elfojtotta sóhaját. Ugyanolyan jó keresztény volt, mint bárki más, tele szeretettel és alázattal a megfeszített Megváltó iránt, de bár mint jó lovag, mindennap imádkozott, feleslegesnek tartotta, hogy az ideje felét a földön vagy a kövezeten térdelve töltse, mint a szerzetesek. Ahogy az imént Isabelle mondta, a palota szélsőségesen vallásosnak tűnt, és Thibaut sokkal szívesebben evett volna valamit, mielőtt lefekszik egy nyugodt sarokba, hogy kipihenje magát: az utazás lassúsága, melyet a testében sérült lány állapota tett szükségessé, jobban kifárasztotta, mint egy gyors vágta. Mégis beletörődött, hogy az elkövetkező órát füstölők és gyertyák illatfelhőjében tölti, s megvigasztalta, hogy Isabelle közelében lehet, aki egyfolytában mosolyokat és kacsintásokat küldött felé, miközben sajtkukacként ficánkolt selyempárnáján.