Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Tudod, mire van most szükségünk? — kérdezte hirtelen Szerda. — Hóra. Jóféle, kavargó, idegesítő hóra. Gondolj nekem a hóra, rendben?

— He?

— Koncentrálj azokra a felhőkre — azokra ott, nyugatra —, és tedd őket nagyobbakká, sötétebbekké. Szürke égre gondolj és sarkvidéki, tomboló szélre. Gondolj hóra.

— Nem hiszem, hogy sok értelme lenne.

— Ostobaság. Ha másra nem is jó, legalább eltereli a gondolataidat — mondta Szerda, és kinyitotta a kocsi ajtaját. — A Kinko a következő. Siess.

Hó, gondolta Árnyék, miközben a forró csokit szopogatta az anyósülésen. Hó kavarog az égben, hatalmas, szédítően táncoló pelyhekben és csapatokban, fehér pettyek a vasszürke égen, hó, a hideg és a tél íze a nyelveden, habozva lehel csókot az arcodra, mielőtt halálra dermesztene. Harminccentes hó, puha, mint a vattacukor, meseországgá változta ja a világot, minden felismerhetetlenül gyönyörű lesz tőle…

Szerda mondott neki valamit.

— Hogyan? — kérdezte Árnyék.

— Azt mondtam, megérkeztünk — felelte Szerda. — Valahol máshol jártál.

— A hóra gondoltam — mondta Árnyék.

A Kinkóban Szerda fénymásolatokat készített a banki formanyomtatványokról. Az eladóval ott helyben nyomtattatott magának két tízes sorozat névjegykártyát. Árnyék érezte, hogy megfájdult a feje, és valami nem volt rendjén a hátával sem. Lehet, hogy rosszul aludt, és a díványon töltött éjszakának köszönhető a fejfájás?

Szerda leült az egyik számítógéphez, írt egy levelet és az eladó segítségével csinált néhány nagybetűs falragaszt.

Hó, gondolta Árnyék. Fent, a magasban tökéletes, apró kristályok formálódnak a parányi porszemek körül, csupa csipkeszerű, fraktális műalkotás. És a hókristályok pelyhekké tapadnak, miközben szállingóznak lefelé, fehér takarót borítanak Chicago városára, és a takaró egyre csak hízik…

— Tessék — mondta Szerda. A kezébe nyomott egy pohár helyi kávét, az ital tetején félig feloldódott csomóban úszkált a mesterséges tejpor. — Szerintem ennyi elég is lesz, nem?

— Mi lesz elég?

— A hó. Nem akarjuk, hogy betemesse a várost, ugye?

Az ég színe egységesen szürke volt, mint egy csatahajó. Hamarosan havazni fog. Igen.

— De ezt nem én csináltam, igaz? — kérdezte Árnyék. — Mert nem. Vagy mégis?

— Idd meg a kávédat — mondta Szerda. — Az íze borzalmas, de elmúlik tőle a fejfájásod. — Aztán még hozzátette: — Szép munka volt.

Szerda fizetett, aztán felnyalábolta a leveleket meg a falragaszokat. Felnyitotta a csomagtartót, a papírokat egy nagy, fekete fémtáskába tette, amilyet a pénzszállító őrök is hordanak, és lecsukta a tetőt. Egy névjegykártyát nyomott Árnyék kezébe.

— Kicsoda A. Haddock, az Al Biztonsági Szolgálat biztonsági főnöke?

— Te.

— A. Haddock?

— Igen.

— Mit jelent az A?

— Alfredo? Alphonse? Augustine? Ambrose? Rád bízom.

— Ó. Értem.

— Én vagyok James O’Gorman — mondta Szerda. — A barátaimnak Jimmy. Látod? Nekem is van névjegyem.

Beszálltak a kocsiba. Szerda azt mondta:

— Ha képes vagy ugyanolyan jól koncentrálni A. Haddockra, mint a hóra, rengeteg pénzünk lesz, amiből ma éjjel megvendégelhetjük a barátaimat.

— Nem megyek vissza a börtönbe.