Amerikai istenek [American Gods - hu]

Mindenhonnan zeneszó hallatszott: hamis, akadozó zene volt, örökké csak leheletnyivel maradt el a ritmustól. Szerda elővett egy ötdolláros bankjegyet, berakta a pénzváltó gépbe és maroknyi rézszínű fémérmét kapott érte cserébe. Az egyiket odadobta Árnyéknak, aki elkapta, de amikor észrevette, hogy figyeli egy kisfiú, mutatóujja és hüvelykje közé szorítva felmutatta, aztán eltüntette. A kisfiú visszarohant az anyukájához, aki a mindenütt jelen lévő Mikulások egyikét nézegette — TÖBB MINT HATEZER TÉLAPÓ!, hirdették a feliratok —, és sürgetve megrángatta a kabátja szegélyét.

Árnyék hamarosan kiment a szobából Szerda után és követték a Tegnap Utcái felé mutató nyilakat.

— Negyven évvel ezelőtt Alex Jordan — az ő arcát láthatod azon az érmén, amit elrejtettél a jobb kezedben — nekiállt házat építeni egy földből kitüremkedő magas sziklatömbön, bár a föld nem is volt az övé, és ő maga sem tudta volna megmondani, miért teszi ezt. És az emberek eljöttek és megnézték, hogyan építkezik — a kíváncsiak, az értetlenkedők, meg azok, akik egyik csoportba sem tartoztak és igazából nem tudták volna megmondani, miért jöttek. Így hát Alex Jordan azt tette, amit minden épeszű amerikai tett volna az ő helyében: elkezdett belépődíjat szedni — nem nagy összeget. Fejenként öt centet, talán. Vagy negyed dollárt. És folytatta az építkezést, és az emberek egyre csak jöttek. — Összeszedte azt a sok ötcentest és negyeddollárost, és valami még nagyobbat, még különösebbet csinált. Raktárakat épített a ház alá, a föld alatt, és az egészet telezsúfolta olyan dolgokkal, amiket meg kellett nézni, és az emberek eljöttek, megnézték ezeket a dolgokat. Évente több millió ember érkezik ide.

— Miért?

De Szerda csak mosolygott, és beléptek a Tegnap Utcáinak félhomályos, fákkal szegélyezett birodalmába. A piszkos kirakatok mögül Viktória korabeli, csücsörítő porcelánbabák tömege bámulta őket, mintha egy jobb horrorfilm kelléktárában lennének. Lábuk alatt macskakő, fejük felett a sötétségbe burkolózó mennyezet, a háttérben akadozó gépzene. Elhaladtak egy törött babákkal tömött üvegláda és egy tároló mellett, amiben túlméretezett, arany zenedoboz pihent. Elsétáltak a fogorvos meg a vegyesbolt mellett („NYERJE VISSZA FÉRFIASSÁGÁT! HASZNÁLJA O’LEARY MÁGNESES ÖVÉT!”).

Az utca végén nagy üvegtároló állt, benne egy cigány jósnőnek öltöztetett bábuval.

— Most pedig — dübörögte túl Szerda hangja a mechanikus muzsikát — úgy illendő, hogy minden küldetés vagy kaland kezdetén tanácsért forduljunk a nornákhoz. Legyen hát ez a Szibilla a mi Urdunk, hmm? — A bedobónyílásba hajította a Sziklára Épült Ház rézszín érméjét. A cigányasszony szaggatott, gépies mozdulattal felemelte a kezét, aztán újra leeresztette. Papírszelet csúszott elő a nyílásból.

Szerda elvette, elolvasta, felmordult, összehajtotta a cetlit és eltette a zsebébe.

— Nem mutatod meg, mit kaptál? Én megmutatom az enyémet — mondta Árnyék.

— Egy férfi szerencséje nem tartozik senki másra — felelte Szerda kimérten. — Én sem akarom látni a tiédet.

Árnyék bedobta az érméjét a nyílásba. Elvette a papírszeletet. Elolvasta.