Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Ez a világ egyetlen országa — törte meg Szerda a csendet —, amelyiket aggasztja, mi is valójában.

— Micsoda?

— A többi tudja magáról, micsoda. Soha, senkinek nem kell megkeresnie Norvégia szívét. Vagy felkutatnia Mozambik lelkét. Ők tudják, kicsodák.

— És…?

— Csak hangosan gondolkodtam.

— Szóval sok más országban jártál?

Szerda nem szólt semmit. Árnyék a társára pillantott.

— Nem — sóhajtott Szerda. — Nem, sohasem jártam máshol.

Megálltak tankolni, és Szerda bement a mosdóba, a biztonsági őr kabátjában meg a bőrönddel, és amikor kijött, ropogósra vasalt, világos öltöny volt rajta, barna cipő és térdig érő barna kabát, ami olasz gyártmányúnak látszott.

— És ha elérünk Madisonba, mi lesz?

— Kanyarodj rá a tizennégyes főútra, Spring Green felé. A helyet, ahol a többiekkel találkozunk, úgy hívják, hogy Sziklára Épült Ház. Jártál már ott?

— Nem — mondta Árnyék. — De láttam a hirdetőtáblákat.

A világnak ebben a sarkában mindenfelé a Sziklára Épült Házat reklámozták: a homályos, kétértelmű táblák mindenkinek felhívták a figyelmét a Ház létezésére, tele volt velük Illinois, Minnesota és Wisconsin, de Árnyék gyanította, hogy még Iowába is jutott belőlük. Látott efféle táblákat, és ilyenkor mindig elgondolkodott. Talán a ház életveszélyesen egyensúlyoz a Sziklán? Mi olyan érdekes a Sziklában? A Házban? De az egész nem volt több futó gondolatnál, és aztán meg is feledkezett az egészről. Árnyék nem látogatott útmenti látványosságokat.

Madisonnál lehajtottak a sztrádáról, elhaladtak a kongresszus kupolás épülete mellett, ami a kavargó hóesésben szintén úgy festett, mint egy hógömb belseje, aztán máris vidéki országutakon jártak. Miután majdnem egy órán keresztül autóztak át olyan városokon, amiket Black Earthnek meg egyéb hasonlóknak hívtak, rákanyarodtak egy keskeny kocsifelhajtóra és elgurultak pár hatalmas, behavazott virágcserép mellett, amelyeket egymásba fonódó, gyíkszerű sárkányok díszítettek. A fákkal szegélyezett parkoló majdnem teljesen üres volt.

— Hamarosan zárnak — mondta Szerda.

— Szóval mi ez a hely? — kérdezte Árnyék, miközben a parkolón átvágva egy alacsony, érdektelen faépület felé sétáltak.

— Útmenti látványosság — felelte Szerda. — Az egyik legjobb. Ami azt jelenti, hogy hatalommal felruházott hely.

— Hogy mondtad?

— Pofonegyszerű — mondta Szerda. — Más országokban az emberek ismerték a hatalommal felruházott helyeket. Ez lehetett egy természetes alakzat, néha nem volt más, csak egy hely, ami valamiért különleges volt. Az emberek tudták, hogy ezeken a pontokon fontos dolgok történnek, hogy ezek egyfajta fókuszpontok, csatornák, mindegyik ablakot nyitott az isteni hatalomra. Így hát templomokat vagy katedrálisokat építettek rájuk, kőköröket emeltek, vagy… no, érted, mit akarok mondani.

— Viszont az Egyesült Államokban mindenhol vannak templomok — mondta Árnyék.

— Minden városban. Olykor minden utcában. És ebben az összefüggésben nagyjából annyi jelentőségük van, mint mondjuk egy fogorvosi rendelőnek. Nem, az Államokban az emberek, vagy legalábbis néhányan közülük még mindig hallják a hívó szót és érzik a transzcendens űrből sugárzó hívást, és ennek hatására sörösdobozokból készítenek modelleket olyan helyekről, ahol sohasem jártak, vagy gigászi denevértanyákat építenek az országnak abban a részében, amit a denevérek hagyományosan régóta messzire elkerülnek. Csupa útmenti látványosság: vonzza valami az embereket ezekre a helyekre, és ha a világ valamelyik másik országában lennének, itt képesek lennének felismerni énjüknek az igazán transzcendens részét, aztán hot-dogot vesznek, körbe-körbe mászkálnak, egy általuk megfoghatatlan szinten elégedetten, de egy szinttel lejjebb mélységesen elégedetlenül.