Amerikai istenek [American Gods - hu]

Viszont akár meghasadt a szíve, akár nem, szükségük volt egy férfiemberre a farmon, így hát Phyllida feleségül ment Harry Soameshez, aki szakmája szerint hajóács volt, de belefáradt a tengeri életbe, és arról ábrándozott, a szárazföldön folytatja tovább, egy olyan farmon, mint ahol Lincolshire-ben felnőtt. A Richardson-tanya ugyan kevéssé hasonlított ahhoz, de Harry Soames elég hasonlóságot talált, hogy boldog legyen. Phyllidának és Harrynek öt gyermeke született, akik közül hárman életben is maradtak.

Az özvegy Richardsonnénak nagyon hiányoztak a fiai, akárcsak a férje, bár mostanra már nem volt több halovány emléknél, egy szőke férfi, aki kedvesen bánt vele. Phyllida gyerekei Essie-hez jöttek meséket hallgatni, és ő ilyenkor szívesen beszélt volna a Lápvidék Fekete Kutyáiról, a Mumusról meg az Almafaemberekről, de őket mindez nem érdekelte, ők csak hagyományos meséket akartak — az égig érő paszulyról, az óriásölő szabólegényről vagy a Csizmás Kandúrról. Essie úgy szerette ezeket a gyerekeket, mint a sajátjait, bár megesett, hogy régen halott emberek nevén szólította őket.

Május volt és Essie kivitte a székét a konyhakertbe, hogy leszedje és kifejtse a borsót, kint a napfényben, mert bármennyire is párás hőség volt Virginiában, a hideg bevette magát a csontjaiba, dér ezüstözte be a haját és olyan jólesett egy kis meleg.

Miközben az özvegy Richardsonné a borsót fejtette vén kezével, elkalandoztak a gondolatai, és azon tűnődött, milyen csodálatos volna, ha még egyszer szülőföldje, Cornwall mocsaraiban és sólepte szikláin járhatna, és eszébe jutott gyermekkora, amikor a kavicsos fövenyen üldögélve várta, hogy az apja hajója visszatérjen a szürke tengerről. Bütykös, merev ujjaival szétnyitotta a borsóhüvelyt, az agyagtálba fejtette a termést és a kötényébe dobta az üres héjat. És azon kapta magát, hogy emlékezik arra, ami olyan régen nem jutott eszébe, régen elvesztegetett életére: arra, miként csent erszényeket és emelt el selymeket ügyes ujjaival; és most eszébe jut a newgate-i fegyőr, aki azt mondja neki, hogy a tárgyalására csak jó tizenkét hét múlva kerül sor, és megúszhatja az akasztófát, ha várandós, és milyen csinos pofikája is van neki — és az, amikor a fal felé fordult és bátran felemelte a szoknyáját, miközben gyűlölte magát és gyűlölte a férfit, de tudta, igaza van; és emlékszik az érzésre, amikor gyarapodni kezdett benne egy élet, amivel még egy kis időre kijátszhatta a halált…

— Essie Tregowan? — kérdezte az idegen.

Az özvegy Richardsonné felpillantott és kezével védte a szemét a májusi napfénytől.

— Ismerem én magát? — kérdezte. Nem hallott lépteket.

A férfi tetőtől talpig zöldbe öltözött: piszkoszöld, kockás nadrágot viselt, zöld zubbonyt és sötétzöld kabátot. Haja répavörös volt és féloldalas mosollyal vigyorgott le rá. Volt benne valami, ami miatt öröm volt ránézni, míg valami más azt súgta, ez az ember veszélyes.

— Mondhatjuk így is — felelte a férfi.

Kancsal szemével lenézett Essie-re és Essie hunyorogva visszanézett rá, hátha felfedez valamit a holdvilágképén, ami segíthet rájönni, kicsoda valójában.

Első látásra olyan fiatal lehetett, mint Essie unokái, mégis egykori nevén szólította, és raccsoló beszéde felidézte szülőföldje lápvidékét és szikláit.