Amerikai istenek [American Gods - hu]

Haja fakó volt és színtelen a hold erőtlen fényében. Vékony, fehér gyapjú hálóinget viselt, aminek magas, csipkés nyaka volt és az alja a földet söpörte. Árnyék teljesen éberen felült.

— Te vagy Zorja Polu… — Habozott, és azt mondta: — A testvérük, aki aludt.

— Zorja Polunocsnaja vagyok, igen. Téged pedig Árnyéknak hívnak, igaz? Zorja Vecsernaja említette, amikor felébredtem.

— Igen. Mit néztél odakint?

A nő végigmérte, majd intett neki, hogy jöjjön az ablakhoz. Amikor elkezdte felhúzni a farmerját, elfordult. Árnyék a nő mellé sétált. Hosszú sétának tűnt, ahhoz képest, milyen kicsi volt a szoba.

Nem tudta eldönteni, mennyi idős lehet. Bőre ránctalan volt, szeme sötét, szempillája hosszú, fehér haja a derekáig ért. A holdfény minden színt a saját kísértetévé változtatott. Magasabb volt, mint a nővérei.

A nő az éj szakai égre mutatott.

— Azt néztem — mondta a Göncölszekér felé intve. — Látod?

— Ursa Major — mondta a férfi. — A Nagy Medve.

— Így is lehet nézni — felelte a nő. — De ahonnan én jöttem, nem így nevezik. Felmegyek a tetőre. Nem akarsz velem jönni?

Felhúzta az ablakot és mezítláb kimászott a tűzlépcsőre. Fagyos szél csapott be a szobába. Volt itt valami, ami zavarta Árnyékot, de nem tudta, mi az; tétovázott, aztán felvette a pulóverét, a zokniját meg a cipőjét, és kimászott a rozsdásodó tűzlépcsőre. A nő várt rá. Árnyék lehelete gőzölgött a levegőben. Nézte, ahogy a nő mezítláb felszalad a jeges fémfokokon, és követte a tetőre.

Egy jéghideg széllökés a nő testéhez simította a hálóinget, és Árnyékban kényelmetlenül tudatosult, hogy Zorja Polunocsnaja nem visel a ruha alatt semmit.

— Nem zavar a hideg? — kérdezte tőle, amikor felértek a tűzlépcső tetejére és a szél elkapkodta a szavait.

— Tessék?

A nő közelebb hajolt hozzá. Lehelete édes volt.

— Azt kérdeztem, nem zavar a hideg?

A nő válaszképpen felemelte az ujját: várj. Könnyedén átlépett a párkányon, át a lapos tetőre. Árnyék kissé esetlenebbül mászott utána, és követte a nőt, keresztül a tetőn, a víztorony árnyékába. Ott egy fapad várta őket. A nő leült a padra és Árnyék leült melléje. A víztorony elfogta a szelet, amiért Árnyék nagyon hálás volt.

— Nem — mondta a nő. — Nem zavar a hideg. Ez a napszak az enyém. Legfeljebb annyira érezhetem magam ilyenkor kényelmetlenül, mint egy hal a mély vízben.

— Biztosan kedveled az éjszakát. — Árnyék azt kívánta, bárcsak valami bölcsebb, mélyebb értelmű dolgot mondott volna.

— A nővéreimnek is megvan a saját idejük. Zorja Utrenyaja a hajnalé. Az óhazában ő szokta kinyitni a kaput, hogy atyánk kihajthasson a… ööö, elfelejtettem a szót… olyan, mint egy kocsi, csak Lovak vannak előtte…

— Szekér?

— A szekerével. Atyánk kihajtott a kapun a szekerével. És Zorja Vecsernaja, ő szürkületkor nyitotta a kaput, amikor atyánk visszatért hozzánk.

— És te?

A nő hallgatott. Ajka telt volt, de nagyon fakó.

— Nem láttam atyánkat soha. Aludtam.

— Ez valami betegség?

A nő nem felelt. A vállvonás, már ha egyáltalán megvonta a vállát, szinte észrevehetetlen volt.

— Nos. Azt akartad tudni, mit nézek.

— A Göncölszekeret.

A nő felemelte a karját, az égre mutatott és a szél a testére simította a hálóinget. A fehér anyagon egy pillanatra sötéten kirajzolódott a mellbimbója. Árnyék megborzongott.

— Odin Szekere, így hívják nálunk. Meg Nagy Medvének. Ott, ahonnan jöttünk, úgy hisszük, hogy ez egy dolog, nem egy isten, hanem olyan, mint egy isten, egy rossz dolog, és oda van láncolva azokhoz a csillagokhoz. Ha kiszabadul, felfal mindent a világon. És van három nővér, akiknek figyelniük kell az eget, egész éjjel, egész nap. És ha megszökik az a dolog a csillagok közül, akkor a világnak vége, Pf!, csak így.