Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Hagyd őket a tehenes történetekkel. — Zorja Utrenyaj a egy vörös fatálcán behozta a kávét, apró, fényes, zománcozott csészékben. Mindegyiküknek adott egy csészét, aztán leült Csernobog mellé.

— Zorja Vecsernaja vásárolni ment — mondta. — Hamarosan hazaér.

— Találkoztunk vele odalent — mondta Árnyék. — Azt mesélte, szokott jósolni.

— Igen — felelte a testvére. — Szürkületkor, az a hazugságok órája. Én nem hazudok jól, ezért rossz jövendőmondó vagyok. És a húgom, Zorja Polunocsnaja, ő egyáltalán nem tud hazudni.

A kávé édesebb és erősebb volt, mint amire Árnyék számított.

Elnézést kért és kiment a mosdóba — akkora volt, mint egy szekrény, a falra akasztott néhány megbarnult fényképen férfiak és nők álltak merev, viktoriánus pózokban. Kora délután volt, de már kezdett tompulni a fény. Az előszobából kiabálás hallatszott. Jéghideg vízben mosott kezet, egy kellemetlen szagú, rózsaszín szappandarabbal.

Amikor Árnyék kijött a mosdóból, Csernobog az előszobában állt.

— Bajt hozol ránk! — kiabálta. — Semmi mást, csak bajt! Nem hallgatlak meg! Azonnal elmész a házamból!

Szerda még mindig a díványon ült, a kávéját kortyolgatta és a szürke macskát simogatta. Zorja Utrenyaja a vékony szőnyegen állt, egyik kezével idegesen sodorgatta hosszú, szőke haját.

— Valami gond van? — kérdezte Árnyék.

— Ő a gond! — kiáltotta Csernobog. — Ő! Mondd meg neki, hogy bármit is csinál, nem segítünk neki! Azt akarom, hogy elmenjen! Azt akarom, hogy eltűnjön innen! Mindketten menjetek el!

— Kérlek — mondta Zorja Utrenyaja —, kérlek, ne kiabálj, felébreszted Zorja Polunocsnaját.

— Olyan vagy, mint ő, be akarsz szállni ebbe az őrültségbe! — kiabálta Csernobog. Úgy festett, mint aki mindjárt elsírja magát. Cigarettájáról hamurúd hullott az előszoba elnyűtt szőnyegére.

Szerda felállt, Csernoboghoz lépett. Az öregember vállára tette a kezét.

— Hallgass ide — mondta békítőleg. — Először is, ez nem őrültség. Ez az egyetlen megoldás. Másodszor, mindenki ott lesz. Nem akarsz kimaradni belőle, ugye?

— Tudod, ki vagyok — mondta Csernobog. — Tudod, mi mindent követtek el ezek a kezek. Te a testvéremet akarod, nem engem. És ő elment.

Az előszobában kinyílt egy ajtó, és megszólalt egy álmos, női hang.

— Valami gond van?

— Semmi gond, húgocskám — mondta Zorja Utrenyaja. — Menj vissza aludni. — Aztán Csernoboghoz fordult. — Látod? Látod, mit csináltál a kiabálásoddal? Visszamész a szobába és leülsz. Leülsz! — Először úgy látszott, hogy Csernobog tiltakozni fog, aztán kiszállt belőle a harci szellem. Hirtelen törékenynek tűnt; törékenynek és magányosnak.

A három férfi visszament a kopottas nappaliba. A szobában, úgy harminc centire a mennyezet alatt barna nikotincsík futott végig a falon, mint koszgyűrű egy ódon fürdőkádban.

— Nem biztos, hogy csak rólad van szó — folytatta Szerda zavartalanul.

— Ha a testvéredről van szó, az téged is érint. Ez az, ahol a hozzád hasonló kettős típusok előnyben vannak velünk, többiekkel szemben, nem?

Csernobog nem szólt semmit.

— Ha már Bielobognál tartunk, hallottál valamit felőle?

Csernobog megrázta a fejét. Felnézett Árnyékra.

— Van öcséd vagy bátyád?

— Nincsen — mondta Árnyék. — Legalábbis nem tudok róla.

— Nekem van egy testvérem. Azt mondják, ha összeraksz minket, egy személyt kapsz, érted? Amikor fiatalok vagyunk, a haja nagyon szőke, nagyon fényes, és az emberek azt mondják, ő a jó. És az én hajam nagyon sötét, sötét, mint a tiéd, és az emberek azt mondják, én vagyok a gazember, érted? És most eltelik sok idő, és a hajam szürke. Az ő haja is, gondolom, szürke. És megnézel minket, és nem tudnád megmondani, ki a fény és ki a sötétség.