Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
Zorja Utrenyaja talált egy üres hamutartót és letette Csernobog mellé.
— Hogyan szeretitek a kávét? — kérdezte a vendégeket. — Mi feketén, mint az éjszaka és édesen, mint a bűn.
— Az tökéletesen megfelel, asszonyom — mondta Árnyék. Kinézett az ablakon, a szemközti házra.
Zorja Utrenyaj a kiment. Csernobog hosszan nézett utána.
— Jó asszony — mondta. — Nem úgy, mint a testvérei. Az egyik egy hárpia, a másik meg csak alszik. — Papucsos lábát a hosszú, alacsony dohányzóasztalra tette, amit középen egy beépített sakktábla díszített, a lapját kiégetett foltok meg bögrenyomok csúfították el.
— A felesége? — kérdezte Árnyék.
— Nem felesége ő senkinek. — A vénember egy darabig csendben ült és kérges kezét nézte. — Nem. Mindannyian rokonok vagyunk. Együtt érkeztünk, nagyon-nagyon régen.
A fürdőköpeny zsebéből egy csomag szűrőtlent húzott elő. Szerda elővett egy keskeny, arany öngyújtót és meggyújtotta az öregember cigarettáját.
— Először New Yorkba jöttünk — mondta Csernobog. — A földijeink mind oda mennek. Aztán elkerültünk ide, Chicagóba. Minden rosszra fordult. Az óhazában is majdnem megfeledkeztek rólam. Itt meg nem vagyok több, csak rossz emlék. Tudod, mit csináltam, amikor Chicagóba jöttem?
— Nem — mondta Árnyék.
— A húsiparban helyezkedtem el. A mészárszéken. Feljön a tinó a rámpán, és én voltam ott a taglózó. Tudod, miért hívnak minket taglózóknak? Mert fogjuk a pörölyt, és letaglózzuk vele a tehenet. Bumm! Kell hozzá erő a karodban. Érted? Aztán a béklyózó felakasztja a láncra, felhúzza a magasba, és elvágja a torkát. Először kieresztik belőle a vért, mielőtt levágják a fejét. Mi voltunk a legerősebbek, a taglózók. — Felgyűrte a köpeny ujját, és a felkarját megfeszítve megmutatta az izmait, amelyek még mindig jól látszottak a vén bőr alatt. — De nemcsak az erőről szólt. Művészet volt. Mármint az ütés. Máskülönben a tehén csak elkábul vagy bedühödik. Aztán egyszer, az ötvenes években, a kezünkbe adják a szögbelövőt. Odanyomod a homlokához, aztán bam! bam! Na, most azt hiszed, bárki tud ölni. Nem úgy van az. — Eljátszotta, hogy pisztolyt szorít egy tehén fejéhez. — Ehhez is érteni kell. — Az emlék megmosolyogtatta: vasszínű fogak villantak.
— Hagyd őket a tehenes történetekkel. — Zorja Utrenyaj a egy vörös fatálcán behozta a kávét, apró, fényes, zománcozott csészékben. Mindegyiküknek adott egy csészét, aztán leült Csernobog mellé.
— Zorja Vecsernaja vásárolni ment — mondta. — Hamarosan hazaér.
— Találkoztunk vele odalent — mondta Árnyék. — Azt mesélte, szokott jósolni.
— Igen — felelte a testvére. — Szürkületkor, az a hazugságok órája. Én nem hazudok jól, ezért rossz jövendőmondó vagyok. És a húgom, Zorja Polunocsnaja, ő egyáltalán nem tud hazudni.
A kávé édesebb és erősebb volt, mint amire Árnyék számított.
Elnézést kért és kiment a mosdóba — akkora volt, mint egy szekrény, a falra akasztott néhány megbarnult fényképen férfiak és nők álltak merev, viktoriánus pózokban. Kora délután volt, de már kezdett tompulni a fény. Az előszobából kiabálás hallatszott. Jéghideg vízben mosott kezet, egy kellemetlen szagú, rózsaszín szappandarabbal.
Amikor Árnyék kijött a mosdóból, Csernobog az előszobában állt.
— Bajt hozol ránk! — kiabálta. — Semmi mást, csak bajt! Nem hallgatlak meg! Azonnal elmész a házamból!
Szerda még mindig a díványon ült, a kávéját kortyolgatta és a szürke macskát simogatta. Zorja Utrenyaja a vékony szőnyegen állt, egyik kezével idegesen sodorgatta hosszú, szőke haját.
— Valami gond van? — kérdezte Árnyék.
— Ő a gond! — kiáltotta Csernobog. — Ő! Mondd meg neki, hogy bármit is csinál, nem segítünk neki! Azt akarom, hogy elmenjen! Azt akarom, hogy eltűnjön innen! Mindketten menjetek el!
— Kérlek — mondta Zorja Utrenyaja —, kérlek, ne kiabálj, felébreszted Zorja Polunocsnaját.
— Olyan vagy, mint ő, be akarsz szállni ebbe az őrültségbe! — kiabálta Csernobog. Úgy festett, mint aki mindjárt elsírja magát. Cigarettájáról hamurúd hullott az előszoba elnyűtt szőnyegére.
Szerda felállt, Csernoboghoz lépett. Az öregember vállára tette a kezét.
— Hallgass ide — mondta békítőleg. — Először is, ez nem őrültség. Ez az egyetlen megoldás. Másodszor, mindenki ott lesz. Nem akarsz kimaradni belőle, ugye?
— Tudod, ki vagyok — mondta Csernobog. — Tudod, mi mindent követtek el ezek a kezek. Te a testvéremet akarod, nem engem. És ő elment.
Az előszobában kinyílt egy ajtó, és megszólalt egy álmos, női hang.
— Valami gond van?
— Semmi gond, húgocskám — mondta Zorja Utrenyaja. — Menj vissza aludni. — Aztán Csernoboghoz fordult. — Látod? Látod, mit csináltál a kiabálásoddal? Visszamész a szobába és leülsz. Leülsz! — Először úgy látszott, hogy Csernobog tiltakozni fog, aztán kiszállt belőle a harci szellem. Hirtelen törékenynek tűnt; törékenynek és magányosnak.
A három férfi visszament a kopottas nappaliba. A szobában, úgy harminc centire a mennyezet alatt barna nikotincsík futott végig a falon, mint koszgyűrű egy ódon fürdőkádban.
— Nem biztos, hogy csak rólad van szó — folytatta Szerda zavartalanul.
— Ha a testvéredről van szó, az téged is érint. Ez az, ahol a hozzád hasonló kettős típusok előnyben vannak velünk, többiekkel szemben, nem?
Csernobog nem szólt semmit.
— Ha már Bielobognál tartunk, hallottál valamit felőle?
Csernobog megrázta a fejét. Felnézett Árnyékra.
— Van öcséd vagy bátyád?
— Nincsen — mondta Árnyék. — Legalábbis nem tudok róla.
— Nekem van egy testvérem. Azt mondják, ha összeraksz minket, egy személyt kapsz, érted? Amikor fiatalok vagyunk, a haja nagyon szőke, nagyon fényes, és az emberek azt mondják, ő a jó. És az én hajam nagyon sötét, sötét, mint a tiéd, és az emberek azt mondják, én vagyok a gazember, érted? És most eltelik sok idő, és a hajam szürke. Az ő haja is, gondolom, szürke. És megnézel minket, és nem tudnád megmondani, ki a fény és ki a sötétség.