Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
Egy zömök, megfeketedett, barna homokkőből épült épület előtt álltak meg az autóval. A járdán nem volt hó. Besétáltak az előcsarnokba. Szerda megnyomta a legfelső gombot a kaputelefon homorú fémdobozán. Semmi sem történt. Megint megnyomta. Majd kísérletképpen elkezdte végignyomogatni a többi lakó csengőjét is, eredménytelenül.
— Elromlott — szólalt meg egy sovány, idős nő, aki most jött le a lépcsőn. — Nem működik. Szólunk a gondnoknak, megkérdezzük, mikor javítja meg, mikor rakja rendbe a fűtést, de nem érdekli az egész, Arizonába megy télen, a tüdeje miatt. — Vaskos akcentusa volt, valószínűleg kelet-európai, gondolta Árnyék.
Szerda mélyen meghajolt.
— Zorja drágám, ha szabad így fogalmaznom, kimondhatatlanul gyönyörű vagy. Igazi, ragyogó szépség. Egyetlen napot sem öregedtél.
Az öregasszony szúrósan végigmérte.
— Nem akar itt látni téged. Ami azt illeti, én sem. Mindig csak a baj jár veled. — Kizárólag azért, mert sohasem jövök jelentéktelen ügyekben.
A nő szippantott. Üres, fonott bevásárlószatyor volt nála és régi, piros kabátot viselt, állig begombolva. Gyanakodva Árnyékra pillantott.
— Ki ez a nagy ember? — kérdezte. — Valamelyik gyilkos gazembered?
— Nagyon igazságtalan vagy hozzám, drága hölgyem. Az úriembert Árnyéknak hívják. Nekem dolgozik, való igaz, de saját elhatározásából. Árnyék, hadd mutassam be neked a bájos Zorja Vecsernaja kisasszonyt.
— Örülök, hogy találkoztunk — mondta Árnyék.
Az öregasszony madárszerű fejmozdulattal megnézte magának.
— Árnyék — mondta. — Jó név. Amikor az árnyékok megnyúlnak, eljön az én időm. És te hosszú árnyék vagy. — Tetőtől talpig végigmérte, aztán elmosolyodott. — Kezet csókolhatsz — mondta, és Árnyék felé nyújtotta hideg kezét.
Árnyék lehajolt és megcsókolta az öregasszony vékonyka kezét. Középső ujján nagy, borostyánköves gyűrűt viselt.
— Jó fiú — mondta a nő. — A zöldségboltba megyek. Tudod, én vagyok az egyetlen, aki pénzt hoz a házhoz. A másik kettő képtelen pénzt szerezni jövendőmondással. Mindig az igazat mondják, és az emberek nem az igazságra kíváncsiak. Az igazság rossz dolog, zavarja az embereket, ezért nem jönnek vissza. De én tudok hazudni, azt mondom nekik, amit hallani akarnak. Tehát én keresem meg a kenyérre valót. Mit gondoltok, maradtok vacsorára?
— Remélhetőleg — felelte Szerda.
— Akkor jó lenne, ha adnál némi pénzt, hogy több ennivalót tudjak venni — mondta a nő. — Büszke vagyok, de ostoba nem. A többiek büszkébbek nálam, és ő mindannyiunk közül a legbüszkébb. Szóval adj egy kis pénzt, és ne áruld el nekik, hogy adtál.
Szerda kinyitotta a tárcáját. Előhúzott egy húszast. Zorja Vecsernaja kikapta a kezéből és várt. A férfi elővett még egy húszast és odaadta a nőnek.
— Így jó — mondta az öregasszony. — Királyi lakomát rendezünk nektek. No, eridjetek fel a lépcsőn, a legfelső emeletre. Zorja Utrenyaja ébren van, de a másik nővérünk még alszik, szóval ne legyetek túl hangosak.
Szerda és Árnyék felkapaszkodtak a sötét lépcsőkön. Két emelettel feljebb a lépcsőfordulót félig elborították a fekete műanyag szemeteszsákok, és rothadó zöldség szaga terjengett.
— Cigányok? — kérdezte Árnyék.
— Zorja meg a családja? Dehogyis. Nem romák. Oroszok. Szlávok, azt hiszem.
— De jóslásból él.
— Sokan szoktak jósolni. Magam is belekontárkodom olykor. — Szerda lihegve nekivágott az utolsó lépcsőknek. — Nem vagyok formában.
A lépcső tetején magányos, pirosra festett ajtó állt, egy kémlelőlyukkal. Szerda kopogott. Semmi válasz. Megint bekopogott, most hangosabban.
— Ki az? — Férfihang, vén és cigarettától rekedtes.
— Egy régi barát, Csernobog. Meg a társa.
Az ajtó kinyílt, amennyire a biztonsági lánc engedte. Szürke arc meredt rájuk az árnyékok közül.
— Mit akarsz, Wotan?
— Kezdésképpen beérem az örömmel, amit társaságod nyújthat. Ezenkívül híreket hoztam. Van erre egy kifejezés… ó, igen. Megtudhatsz tőlem valamit, ami előnyödre válik.
Az ajtó kitárult. A porszínű fürdőköpenyt viselő férfi alacsony volt, vasszürke hajjal és ráncos arccal. Szürke, kifényesedett, hajszálcsíkos nadrágot viselt meg papucsot. Szögletes végű ujjai között szűrőtlen cigarettát tartott, és szipákolva, a cigarettát a tenyerébe rejtve gyújtott rá — mint egy fegyenc, gondolta Árnyék, vagy egy katona. Bal kezét Szerda felé nyújtotta.
— Légy hát üdvözölve, Wotan.
— Manapság Szerdának hívnak — mondta az, és megszorította az öregember kezét.
Résnyi mosoly; sárga fogak villannak.
— Igen — mondta az öregember. — Nagyon vicces. Ez meg ki?
— A társam. Árnyék, ismerkedj meg Csernobog úrral.
— Részemről a szerencse — mondta Csernobog. Bal kezével megrázta Árnyék balját. Kérges, kidolgozott tenyere volt, ujjhegye olyan sárga, mintha jódba mártotta volna.
— Hogy s mint, Csernobog úr?
— Öregesen. Kínoz a gyomrom, szaggat a hátam, és minden reggel kiköpöm a tüdőmet.
— Miért az ajtóban ácsorogtok? — kérdezte egy női hang. Árnyék Csernobog mögé pillantott, a férfi mögött álló öregasszonyra. Alacsonyabb és törékenyebb volt, mint a nővére, de a haja hosszú, és még mindig aranyszőke.
— Zorja Utrenyaja vagyok — mondta. — Ne álldogáljatok a folyosón. Menjetek be a szobába, üljetek le. Hozok kávét.
Bementek a lakásba, ahol túlfőzött káposzta, macskaalom és szűrőtlen külföldi cigaretták szaga terjengett, és az apró, csukott ajtókkal szegélyezett előszobán keresztül a folyosó túlsó végén levő nappaliba kísérték őket. Itt egy hatalmas, lószőrrel tömött öreg díványra ülhettek, megzavarva egy idősödő, szürke macskát, aki nagyot nyújtózott, felállt és kimérten a dívány távoli sarkába sétált, ahol leheveredett, óvatosan végignézett rajtuk, aztán lehunyta az egyik szemét és elaludt. Csernobog velük szemben foglalt helyet, egy karosszékben.