Amerikai istenek [American Gods - hu]

Koccanás hallatszott, Csernobog felkapta az egyik fekete korongot és átugrotta Árnyék fehér figuráját. Az öregember felemelte, és letette a tábla mellé.

— Első vér. Vesztettél — mondta. — A játéknak vége.

— Nem — mondta Árnyék. — A játéknak közel sincs vége.

— Akkor mi lenne, ha fogadnánk? Apró tétbe, hogy izgalmasabb legyen a játék.

— Nem — szólalt meg Szerda, aki fel sem nézett a katonavicceknek szánt rovatból. — Nem fogadna.

— Nem veled játszom, vénember. Hanem vele. Szóval akarsz fogadni, Árnyék?

— Miről vitatkoztak az előbb? — kérdezte Árnyék.

Csernobog felhúzta egyik egyenetlen szemöldökét.

— A gazdád azt szeretné, ha vele tartanék. Hogy segítsek neki ebben az ostobaságban. Én inkább meghalok.

— Fogadni akar? Oké. Ha nyerek, velünk jön.

Az öregember összeszorította a száját.

— Talán — mondta. — De csak akkor, ha hajlandó vagy megtenni nekem egy áldozatot, ha nyerek.

— És mi lenne az?

Csernobog arckifejezése semmit sem változott.

— Ha nyerek, kiloccsantom az agyadat. A pöröllyel. Először letérdelsz. Aztán megütlek a pöröllyel, és nem állsz fel többé. — Árnyék az öregemberre nézett és megpróbált olvasni az arckifejezéséből. Nem viccelt. Árnyék ebben biztos volt: sóvárgást látott az arcán, sóvárgást valami után, legyen az fájdalom vagy halál vagy büntetés.

Szerda becsukta a Reader’s Digestet.

— Ez nevetséges — mondta. — Nem volt jó ötlet idejönni. Árnyék, indulunk. — Felriasztotta a szürke macskát, aki felpattant és átlépett az asztalra, a sakktábla mellé. Megbámulta a korongokat, aztán leugrott a padlóra és farkát felcsapva, peckesen kivonult a szobából.

— Nem — mondta Árnyék. Nem félt a haláltól. Végtére is nem volt semmi, amiért érdemes lett volna élnie. — Rendben van. Elfogadom. Ha nyer, kap egy lehetőséget, hogy a pörölye egyetlen ütésével kiloccsantsa az agyamat — és ezzel a szomszédos mezőre, a tábla szélére tolta a következő fehér korongot.

Egyikük sem szólt többet, de Szerda már nem vette kézbe az újságot. A játékra figyelt, mindkét szemével, a valódival meg az üvegszemmel egyaránt, és arckifejezése nem árult el semmit.

Csernobog újabb fehér korongot vett le a tábláról. Árnyék kettőt szedett le Csernobog figuráiból. A folyosón ismeretlen ételek illata terjengett. Bár nem mindegyik szag volt étvágygerjesztő, Árnyék hirtelen rájött, milyen éhes.

A két férfi a figurákat tologatta, feketéket és fehéreket, sorban, egymás után. Záporként hullottak a leszedett figurák, felvirradt a kétkorongnyi magas dámák napja: nem kellett többé oldalazva egy irányba haladniuk, mozoghattak előre meg hátra, ami kétszeresen veszélyessé tette őket. Elérték a leghátsó sort, és oda mehettek, ahova csak akartak. Csernobognak három dámája volt, Árnyéknak kettő.

Csernobog az egyik dámájával körbejárta a táblát és leszedte vele Árnyék megmaradt figuráit, amelyeket a másik két dámával beszorított egy-egy mezőre.

Aztán csinált egy negyedik dámát, visszatért vele a táblára Árnyék két dámájához, és mosolytalan arccal leszedte őket. És ennyi volt az egész.

— No — mondta Csernobog. — Akkor kiloccsanthatom az agyadat. És te magadtól letérdelsz. Ez jó. — Kinyújtotta vén kezét és megpaskolta Árnyék karját.

— Még van időnk, amíg a vacsora elkészül — mondta Árnyék. — Akar még egy játszmát? Ugyanilyen feltételekkel.

Csernobog újabb cigarettára gyújtott egy hosszú, konyhai gyufával.