Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Ez csak egy név — mondta. A táblaüvegen túli, ködben úszó világ olyan volt, mint a szürke tucatnyi árnyalatával készített ceruzarajz, amit imitt-amott megbontott a lámpák vöröse vagy a hó fehérsége.

— Hogyan veszítetted el a szemed?

Szerda féltucat szalonnacsíkot lapátolt a szájába, megrágta, majd a kézfejével letörölte az ajkáról a zsírt.

— Nem veszítettem el — mondta. — Pontosan tudom, hol van.

— Szóval mi a terv?

Szerda arcán elgondolkodó kifejezés jelent meg. Bekapott néhány élénkrózsaszín sonkaszeletet, leszedett egy húsdarabot a szakálláról és a tányérjába dobta.

— A terv a következő. Holnap este találkozunk néhány emberrel, akik mind kiemelkedő tekintélynek számítanak a maguk szakterületén — ne hagyd, hogy a viselkedésük megriasszon. A találkozóra az ország egyik legfontosabb pontján kerül sor. Azután megvendégeljük őket. Szeretném, ha segítenének nekem küszöbön álló vállalkozásomban.

— És hol van ez a nagyon fontos hely?

— Majd meglátod, édes fiam. Azt mondtam, az egyik legfontosabb. A vélemények, érthető módon, megoszlanak. Már üzentem a kollégáimnak. Útközben megállunk Chicagóban, mert pénzre van szükségem. A vendéglátás, már amilyen vendéglátást rendeznünk illene, több készpénzt igényel, mint amennyivel jelenleg rendelkezem. Aztán irány Madison. — Szerda fizetett, majd távoztak és átsétáltak szembe, a motel parkolójába. Szerda odadobta Árnyéknak a kulcsokat. Rákanyarodtak a gyorsforgalmi útra és kihajtottak a városból.

— Hiányozni fog? — kérdezte Szerda. Egy térképekkel tömött irattartóban lapozgatott.

— A város? Nem. Igazából sohasem éltem itt. Kölyökkoromban egy helyen sem laktam sokáig, és már elmúltam húsz, mire ideköltöztem. Vagyis ez a város inkább Lauráé.

— Reméljük, itt is marad.

— Csak egy álom volt — mondta Árnyék. — Tudod.

— Az jó — mondta Szerda. — Ez egészséges hozzáállásra vall. Megdugtad az éjjel?

Árnyék mély levegőt vett. Aztán azt mondta:

— Rohadtul semmi közöd hozzá. Egyébként nem.

— De akartad?

Árnyék egy szót sem szólt. Észak felé fordult, Chicago irányába. Szerda felkuncogott, aztán lekötötte magát a térképeivel, szétnyitotta és összehajtogatta őket, alkalomadtán feljegyzett valamit egy sárga noteszbe egy nagy ezüst golyóstollal. Végül aztán befejezte. Eltette a tollat és a hátsó ülésre dobta az irattartót.

— A legjobb dolog azokban az államokban, ahová tartunk — mondta —, Minnesotában, Wisconsinban meg az összes többiben a környéken, hogy pontosan olyan nők élnek itt, akiket fiatalkoromban felettébb kedveltem. A bőrük világos, a szemük kék, a hajuk nagyon szőke, majdnem fehér, ajkuk színe, mint a bor, és telt, kerek mellükön látszanak a kék erek, mint a jóféle sajtban.

— Csak amikor fiatalabb voltál? — kérdezte Árnyék. — Nekem úgy tűnt, tegnap is egészen jól boldogultál.

— Igen. — Szerda elmosolyodott. — Szeretnéd tudni, mi a sikerem titka?

— A pénz?

— Nem ilyen otromba. Nem, a titok a bűbáj. Ilyen egyszerű és tiszta az egész.

— Bűbáj, mi? Hát, azt mondják, vagy van benned, vagy nincsen.

— A bűbájokat meg lehet tanulni — mondta Szerda.

Árnyék egy örökzöldeket játszó rádióra tekert, és olyan számokat hallgatott, amik a születése előtt voltak divatosak. Bob Dylan a nagy esőről énekelt, ami hamarosan lezúdul az égből, és Árnyék azon tűnődött, vajon zuhogni kezdett-e már ez az eső, vagy még csak most jön. Az út üres volt, és a reggeli fényben a jégkristályok úgy csillogtak az aszfalton, mint megannyi gyémánt.

Chicago lassan gyülemlett fel körülöttük, mint egy migrénes fejfájás. Először vidéken autóztak, aztán az elszórt városkákból észrevétlenül alacsony, külvárosi negyed lett, a külvárosból pedig nagyváros.