Amerikai istenek [American Gods - hu]

Azon a napon, amikor elkészültek a csarnokkal, vihar támadt: délben olyan sötét lett az ég, mintha éjszaka lenne, fehér lángnyelvek tépázták a mennyboltot, és a férfiak majdnem megsüketültek, olyan hangosan mennydörgött, a hajó macskája pedig, akit azért hoztak magukkal, hogy szerencsét hozzon, elrejtőzött a partra futtatott hajó alatt. A vihar elég kegyetlen és gonosz volt, ezért a férfiak kacagtak és egymás hátát csapkodták és azt mondták:

— A Mennydörgő itt van velünk, ezen a távoli földön! — És hálát adtak az isteneknek, örvendeztek, és addig ittak, amíg járni sem bírtak.

A csarnok füstös sötétjében aznap éjjel a bárd régi énekeket dalolt nekik. Odinról énekelt, a Mindenek Atyjáról, aki oly bátran és nemesen áldozta fel önmagát saját magának, mint ahogyan másokat áldoztak fel neki. Dalolt arról, hogy Odin kilenc napon át függött a világfán, oldalát lándzsaszúrás szakította fel és csöpögött belőle a vér, és énekelt mindazokról a dolgokról, amiket a Mindenek Atyja kínszenvedése közben megtanult: kilenc nevet, kilenc rúnát és huszonkilenc varázst. Amikor az Odin oldalába hasító lándzsáról beszélt, a bárd felsikoltott a fájdalomtól, úgy, miképpen a Mindenek Atyja is ordított a kíntól, és a férfiak megborzongtak, mert elképzelték Odin szenvedését.

A skraellinggel másnap találkoztak, a Mindenek Atyja napján. Alacsony férfi volt, hosszú haja fekete, mint a varjú szárnya, bőre színe akár a zsíros, vörös agyagé. Olyan nyelven beszélt, amit a harcosok közül senki sem értett, még a bárd sem, aki áthajózott már Herkules oszlopai között és ismerte a kereskedők keverék nyelvét, amit a Földközi-tenger mentén mindenhol beszéltek. Az idegen tollakba meg bőrökbe burkolózott, és csontokat font hosszú hajába.

Magukkal vitték a táborukba, sült húst adtak neki enni és erős sört, amivel csillapíthatta a szomját. Lármásan röhögtek, amikor a férfi támolyogni és énekelni kezdett, meg azon, hogy lekókadt és himbálózott a feje, pedig tele sem töltötték az ivókürtjét. Adtak még neki inni és hamarosan az asztal alatt hevert, karja alá temetett fejjel.

Akkor felemelték a földről, két ember a vállát fogta, két ember a lábát, vállmagasságban cipelték, mint egy nyolc lábú ló, és a menet élére állva az öbölre néző dombra vitték, a kőrisfához, ahol kötelet vetettek a nyakába és felhúzták a magasba, a szélbe, így adózva a Mindenek Atyjának, az akasztófák urának. A skraelling teste vadul himbálózott a szélben, arca elfeketedett, nyelve kilógott a szájából, a szeme kidülledt, pénisze olyan kemény volt, hogy sisakot akaszthattak volna rá, és a férfiak eközben ujjongtak, kiáltoztak meg nevettek, és büszkék voltak rá, hogy áldozatot küldenek a mennyekbe.

És amikor másnap két hatalmas holló telepedett a skraelling holttestére, mindegyik vállára egy, és elkezdték csipkedni az arcát meg a szemét, a férfiak tudták, hogy áldozatukat elfogadták.

Hosszú tél volt, és mindannyian éheztek, de boldogsággal töltötte el őket a tudat, hogy ha kitavaszodik, visszaküldik a hajót északra, és a hajó telepeseket meg nőket hoz majd magával. Ahogy egyre hidegebbé vált az idő és egyre rövidebbek lettek a napok, néhányan elindultak megkeresni a skraellingek faluját, hátha találnak ott ennivalót és nőket. Nem találtak semmit, csak elhagyott tüzek nyomait, ahol korábban kisebb csapatok táboroztak.

Tél közepén, amikor a nap korongja kicsi volt és hideg, mint egy fényét vesztett ezüstpénz, észrevették, hogy a skraelling teste eltűnt a kőrisfáról. Aznap délután havazni kezdett, hatalmas, lassú pelyhekben.

Az északi emberek bezárták a tábor kapuit és visszavonultak a fából rótt falak közé.

A skraelling csapat éjjel csapott le rájuk: ötszázan harminc ellen. Átmásztak a falon, és a rákövetkező hét napban mind a harminc férfit megölték, harminc különböző módon. És a tengerészeket elfeledték: a történelem és saját népük is.