Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
Árnyék nagyon régen sírt utoljára, olyan régen, hogy el is felejtette, mikor volt az. Akkor sem sírt, amikor az anyja meghalt.
De most sírni kezdett, fájdalmas, görcsös zokogással, és kisgyermek kora óta először álomba sírta magát.
A csillagos ég meg a szárazföld alapján navigáltak a zöld tengeren, és amikor a szárazföld távoli emlék volt csupán, és felhők takarták az éjszakai eget, a vakhit vezette őket, és a Mindenek Atyját szólították, hogy biztonságban partra vezesse őket ismét.
Borzalmas út volt, elgémberedtek az ujjaik, a csontjaikba befészkelte magát a didergés, és még a bor sem tudta kiolvasztani onnan. Reggelente arra ébredtek, hogy dér lepte be szakállukat, és amíg a nap fel nem melegítette őket, úgy néztek ki, mint akik idejekorán megőszültek, mint megannyi öregember.
Mire kikötöttek a zöldellő földön, a messzi nyugaton, az összes foguk kilazult és a szemük besüppedt az üregében. És a férfiak azt mondták:
— Messze, messze kerültünk az otthonunktól és a tűzhelyünktől, messze vagyunk a tengerektől, amiket ismerünk, és a földektől, amiket annyira szeretünk. Itt, a világ peremén elfeledkeznek rólunk az isteneink.
Vezérük felkapaszkodott egy nagy szikla tetejére, és gúnyolni kezdte őket kishitűségük miatt:
— A Mindenek Atyja teremtette a világot? — kiáltotta. — Saját kezével építette nagyapja, Ymir húsából és szétzúzott csontjaiból. Ymir agyvelejéből csinálta a felhőket az égre, és sós véréből lett a tenger, amin áthajóztunk. Ha ő teremtette az egész világot, nem gondoljátok, hogy ezt a földet is ő készítette? És ha férfiakként halunk meg itt, nem kerülünk az ő csarnokába?
És a férfiak ujjongtak és kacagtak. Erős akarattal nekiláttak csarnokot építeni, kivágott fák törzséből meg sárból, és kihegyezett karókból alacsony palánkot húztak köré, bár úgy tudták, hogy az új világnak ők az egyetlen lakói.
Azon a napon, amikor elkészültek a csarnokkal, vihar támadt: délben olyan sötét lett az ég, mintha éjszaka lenne, fehér lángnyelvek tépázták a mennyboltot, és a férfiak majdnem megsüketültek, olyan hangosan mennydörgött, a hajó macskája pedig, akit azért hoztak magukkal, hogy szerencsét hozzon, elrejtőzött a partra futtatott hajó alatt. A vihar elég kegyetlen és gonosz volt, ezért a férfiak kacagtak és egymás hátát csapkodták és azt mondták:
— A Mennydörgő itt van velünk, ezen a távoli földön! — És hálát adtak az isteneknek, örvendeztek, és addig ittak, amíg járni sem bírtak.
A csarnok füstös sötétjében aznap éjjel a bárd régi énekeket dalolt nekik. Odinról énekelt, a Mindenek Atyjáról, aki oly bátran és nemesen áldozta fel önmagát saját magának, mint ahogyan másokat áldoztak fel neki. Dalolt arról, hogy Odin kilenc napon át függött a világfán, oldalát lándzsaszúrás szakította fel és csöpögött belőle a vér, és énekelt mindazokról a dolgokról, amiket a Mindenek Atyja kínszenvedése közben megtanult: kilenc nevet, kilenc rúnát és huszonkilenc varázst. Amikor az Odin oldalába hasító lándzsáról beszélt, a bárd felsikoltott a fájdalomtól, úgy, miképpen a Mindenek Atyja is ordított a kíntól, és a férfiak megborzongtak, mert elképzelték Odin szenvedését.
A skraellinggel másnap találkoztak, a Mindenek Atyja napján. Alacsony férfi volt, hosszú haja fekete, mint a varjú szárnya, bőre színe akár a zsíros, vörös agyagé. Olyan nyelven beszélt, amit a harcosok közül senki sem értett, még a bárd sem, aki áthajózott már Herkules oszlopai között és ismerte a kereskedők keverék nyelvét, amit a Földközi-tenger mentén mindenhol beszéltek. Az idegen tollakba meg bőrökbe burkolózott, és csontokat font hosszú hajába.
Magukkal vitték a táborukba, sült húst adtak neki enni és erős sört, amivel csillapíthatta a szomját. Lármásan röhögtek, amikor a férfi támolyogni és énekelni kezdett, meg azon, hogy lekókadt és himbálózott a feje, pedig tele sem töltötték az ivókürtjét. Adtak még neki inni és hamarosan az asztal alatt hevert, karja alá temetett fejjel.
Akkor felemelték a földről, két ember a vállát fogta, két ember a lábát, vállmagasságban cipelték, mint egy nyolc lábú ló, és a menet élére állva az öbölre néző dombra vitték, a kőrisfához, ahol kötelet vetettek a nyakába és felhúzták a magasba, a szélbe, így adózva a Mindenek Atyjának, az akasztófák urának. A skraelling teste vadul himbálózott a szélben, arca elfeketedett, nyelve kilógott a szájából, a szeme kidülledt, pénisze olyan kemény volt, hogy sisakot akaszthattak volna rá, és a férfiak eközben ujjongtak, kiáltoztak meg nevettek, és büszkék voltak rá, hogy áldozatot küldenek a mennyekbe.
És amikor másnap két hatalmas holló telepedett a skraelling holttestére, mindegyik vállára egy, és elkezdték csipkedni az arcát meg a szemét, a férfiak tudták, hogy áldozatukat elfogadták.
Hosszú tél volt, és mindannyian éheztek, de boldogsággal töltötte el őket a tudat, hogy ha kitavaszodik, visszaküldik a hajót északra, és a hajó telepeseket meg nőket hoz majd magával. Ahogy egyre hidegebbé vált az idő és egyre rövidebbek lettek a napok, néhányan elindultak megkeresni a skraellingek faluját, hátha találnak ott ennivalót és nőket. Nem találtak semmit, csak elhagyott tüzek nyomait, ahol korábban kisebb csapatok táboroztak.
Tél közepén, amikor a nap korongja kicsi volt és hideg, mint egy fényét vesztett ezüstpénz, észrevették, hogy a skraelling teste eltűnt a kőrisfáról. Aznap délután havazni kezdett, hatalmas, lassú pelyhekben.
Az északi emberek bezárták a tábor kapuit és visszavonultak a fából rótt falak közé.
A skraelling csapat éjjel csapott le rájuk: ötszázan harminc ellen. Átmásztak a falon, és a rákövetkező hét napban mind a harminc férfit megölték, harminc különböző módon. És a tengerészeket elfeledték: a történelem és saját népük is.