Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— Igen. — A nő elhallgatott és a semmibe meredt. Árnyék felállt és odalépett hozzá. Kivette az ujjai közül a füstölgő csikket és kihajította az ablakon.
— Nos?
A nő tekintete Árnyék szemét kereste.
— Most sem tudok sokkal többet, mint amikor még éltem. Annak, amit most tudok, a nagy részét képtelen vagyok szavakkal kifejezni.
— Az emberek normális esetben nem jönnek ki a sírjukból — mondta Árnyék.
— Tényleg? Tényleg, kutyuskám? Régebben én is ezt hittem. Most már nem vagyok benne biztos. Talán. — Leszállt az ágyról és az ablakhoz lépett. A neonreklám fényében az arca ugyanolyan gyönyörű volt, mint valaha. Annak a nőnek az arca volt, akiért Árnyék bevonult a börtönbe.
A szíve úgy megsajdult, mintha valaki benyúlt volna a mellkasába és megszorította volna.
— Laura…!
A nő nem nézett rá.
— Gyanús ügyekbe keveredtél, Árnyék. El fogod szúrni, ha valaki nem áll melletted, hogy segítsen. Én majd segítek neked. És köszönöm az ajándékot.
— Milyen ajándékot?
A nő a blúza zsebébe nyúlt és elővette az aranyérmét, amit Árnyék délután hajított a sírgödörbe. A pénzt még mindig fekete föld borította. — Lehet, hogy felfűzöm egy láncra. Nagyon édes volt tőled.
— Szívesen.
Laura megfordult, Árnyékra pillantott, és mintha látta is volna, meg nem is.
— Azt hiszem, van néhány dolog a házasságunkkal kapcsolatban, amit meg kell beszélnünk.
— Kicsim — mondta neki Árnyék. — Meghaltál.
— Nyilvánvalóan ez az egyik dolog. — Elhallgatott. — Oké — mondta aztán. — Megyek. Jobb lesz, ha most elmegyek. — És magától értetődően, könnyedén megfordult, átkarolta Árnyék vállát és lábujjhegyre állt, hogy búcsúcsókot adjon neki, ahogy mindig is tette.
Árnyék tétován lehajolt, hogy puszit nyomjon az arcára, de a felesége elfordult és az ajkához nyomta a száját. Leheletén halovány naftalinszag érződött.
Laura nyelve befurakodott Árnyék szájába. Hideg volt és száraz, íze akár a cigaretta és az epe. Ha Árnyéknak voltak is kétségei, tényleg meghalt-e a felesége, ezek most eltűntek.
Elhúzódott tőle.
— Szeretlek — mondta a nő egyszerűen. — Én majd vigyázok rád. — A szoba ajtajához sétált. Árnyék szájában különös íz terjengett. — Aludj egy keveset, kutyuskám — tette hozzá a nő. — És ne keveredj zűrbe.
Kinyitotta az ajtót. A folyosó neonfénye nem volt kegyes hozzá: ebben a megvilágításban Laura halottnak tűnt, igaz, ebben a fényben bárki más is annak látszott volna.
— Meghívhattál volna éjszakára — mondta a nő, hideg, kavicsként koppanó hangján.
— Nem hiszem — mondta Árnyék.
— Majd fogod, édesem — mondta a nő. — Mielőtt ez az egész véget ér. Majd fogod. — Elfordult és végigsétált a folyosón.
Árnyék kinézett az ajtón. Az éjszakai portás John Grisham regényét bújta, szinte fel sem pillantott, amikor a nő elment előtte. Vastag, temetői sár tapadt a cipőjére. Aztán eltűnt.
Árnyék lassú sóhajjal kieresztette a levegőt. Szíve szabálytalanul kalapált a mellkasában. Átsétált a széles folyosón és bekopogtatott Szerda ajtaján. Amikor kopogtatott, rettenetesen különös érzés kerítette hatalmába, mintha fekete szárnyak simítottak volna végig rajta, mintha roppant varjú röppent volna keresztül a testén, ki a folyosóra és onnan az előcsarnokba.
Szerda kinyitotta az ajtót. A derekára csavart fehér törülközőt leszámítva meztelen volt.
— Mi a fészkes fenét akarsz? — kérdezte.
— Van valami, amiről tudnod kellene — mondta Árnyék. — Talán csak álmodtam — de biztosan nem —, vagy túl sokat szippantottam a dagadt kölyök szintetikus varangybőr füstjéből, esetleg éppen megőrültem…
— Jó, jó. Nyögd már ki — mondta Szerda. — Éppen fontos dolgom van.
Árnyék benézett a szobába. Valaki feküdt még az ágyban és őt nézte.
A lepedő eltakarta apró kebleit. Fakószőke haja volt, az arca némileg patkány szerűnek tűnt. Árnyék lehalkította a hangját.
— Most találkoztam a feleségemmel — mondta. — A szobámban volt.
— Egy kísértetről beszélsz? Kísértetet láttál?
— Nem. Nem kísértet volt. Meg lehetett fogni. Meghalt, az biztos, de nem kísértet. Megérintettem. Megcsókolt.
— Értem. — Szerda futó pillantást vetett a nőre. — Egy pillanat múlva itt vagyok, drágaságom — mondta.
Átmentek Árnyék szobájába. Szerda felkapcsolta a lámpát. Megnézte a hamutartóban heverő csikket. Megvakarta a mellkasát. A mellbimbója sötét volt, öregemberes, mellszőrzete őszült. Felsőtestén fehér heg futott végig. A levegőbe szimatolt. Aztán vállat vont.
— Oké — mondta. — Szóval felbukkant a halott feleséged. Félsz?
— Kicsit.
— Nagyon bölcs. A holtaktól engem is örökké kitör a frász… Van még valami?
— Kész vagyok elmenni innen. Laura anyja elintézheti a lakást meg a többit. Amúgy is utál. Ha indulsz, veled megyek.
Szerda elmosolyodott.
— Ez jó hír, fiam. Reggel indulunk. Most pedig aludnod kellene. Ha altatóra lenne szükséged, van egy kis skót whisky a szobámban. Kell?
— Nem. Minden rendben lesz.
— Akkor ne zaklass többet. Hosszú éjszaka áll előttem.
— Jó éjszakát — mondta Árnyék.
— Pontosan — mondta Szerda, és becsukta maga után az ajtót.
Árnyék leült az ágyra. Cigarettafüst és a tartósítószer szaga terjengett a levegőben. Bárcsak meggyászolhatná Laurát: sokkal helyénvalóbb lett volna, mint így találkozni vele, vagy — ahogyan az most, a nő távozása után magának is beismerte — mint egy kicsit félni tőle. Ez a gyász ideje. Lekapcsolta a lámpát, elhevert az ágyon és Laurára gondolt, arra, milyen volt, mielőtt őt lecsukták. Eszébe jutott az esküvőjük, amikor mindketten fiatalok voltak és boldogok és ostobák és nem bírták levenni a kezüket egymásról.