Amerikai istenek [American Gods - hu]

Laura nyelve befurakodott Árnyék szájába. Hideg volt és száraz, íze akár a cigaretta és az epe. Ha Árnyéknak voltak is kétségei, tényleg meghalt-e a felesége, ezek most eltűntek.

Elhúzódott tőle.

— Szeretlek — mondta a nő egyszerűen. — Én majd vigyázok rád. — A szoba ajtajához sétált. Árnyék szájában különös íz terjengett. — Aludj egy keveset, kutyuskám — tette hozzá a nő. — És ne keveredj zűrbe.

Kinyitotta az ajtót. A folyosó neonfénye nem volt kegyes hozzá: ebben a megvilágításban Laura halottnak tűnt, igaz, ebben a fényben bárki más is annak látszott volna.

— Meghívhattál volna éjszakára — mondta a nő, hideg, kavicsként koppanó hangján.

— Nem hiszem — mondta Árnyék.

— Majd fogod, édesem — mondta a nő. — Mielőtt ez az egész véget ér. Majd fogod. — Elfordult és végigsétált a folyosón.

Árnyék kinézett az ajtón. Az éjszakai portás John Grisham regényét bújta, szinte fel sem pillantott, amikor a nő elment előtte. Vastag, temetői sár tapadt a cipőjére. Aztán eltűnt.

Árnyék lassú sóhajjal kieresztette a levegőt. Szíve szabálytalanul kalapált a mellkasában. Átsétált a széles folyosón és bekopogtatott Szerda ajtaján. Amikor kopogtatott, rettenetesen különös érzés kerítette hatalmába, mintha fekete szárnyak simítottak volna végig rajta, mintha roppant varjú röppent volna keresztül a testén, ki a folyosóra és onnan az előcsarnokba.

Szerda kinyitotta az ajtót. A derekára csavart fehér törülközőt leszámítva meztelen volt.

— Mi a fészkes fenét akarsz? — kérdezte.

— Van valami, amiről tudnod kellene — mondta Árnyék. — Talán csak álmodtam — de biztosan nem —, vagy túl sokat szippantottam a dagadt kölyök szintetikus varangybőr füstjéből, esetleg éppen megőrültem…

— Jó, jó. Nyögd már ki — mondta Szerda. — Éppen fontos dolgom van.

Árnyék benézett a szobába. Valaki feküdt még az ágyban és őt nézte.

A lepedő eltakarta apró kebleit. Fakószőke haja volt, az arca némileg patkány szerűnek tűnt. Árnyék lehalkította a hangját.

— Most találkoztam a feleségemmel — mondta. — A szobámban volt.

— Egy kísértetről beszélsz? Kísértetet láttál?

— Nem. Nem kísértet volt. Meg lehetett fogni. Meghalt, az biztos, de nem kísértet. Megérintettem. Megcsókolt.

— Értem. — Szerda futó pillantást vetett a nőre. — Egy pillanat múlva itt vagyok, drágaságom — mondta.

Átmentek Árnyék szobájába. Szerda felkapcsolta a lámpát. Megnézte a hamutartóban heverő csikket. Megvakarta a mellkasát. A mellbimbója sötét volt, öregemberes, mellszőrzete őszült. Felsőtestén fehér heg futott végig. A levegőbe szimatolt. Aztán vállat vont.

— Oké — mondta. — Szóval felbukkant a halott feleséged. Félsz?

— Kicsit.

— Nagyon bölcs. A holtaktól engem is örökké kitör a frász… Van még valami?

— Kész vagyok elmenni innen. Laura anyja elintézheti a lakást meg a többit. Amúgy is utál. Ha indulsz, veled megyek.

Szerda elmosolyodott.

— Ez jó hír, fiam. Reggel indulunk. Most pedig aludnod kellene. Ha altatóra lenne szükséged, van egy kis skót whisky a szobámban. Kell?

— Nem. Minden rendben lesz.

— Akkor ne zaklass többet. Hosszú éjszaka áll előttem.

— Jó éjszakát — mondta Árnyék.

— Pontosan — mondta Szerda, és becsukta maga után az ajtót.

Árnyék leült az ágyra. Cigarettafüst és a tartósítószer szaga terjengett a levegőben. Bárcsak meggyászolhatná Laurát: sokkal helyénvalóbb lett volna, mint így találkozni vele, vagy — ahogyan az most, a nő távozása után magának is beismerte — mint egy kicsit félni tőle. Ez a gyász ideje. Lekapcsolta a lámpát, elhevert az ágyon és Laurára gondolt, arra, milyen volt, mielőtt őt lecsukták. Eszébe jutott az esküvőjük, amikor mindketten fiatalok voltak és boldogok és ostobák és nem bírták levenni a kezüket egymásról.