Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Nem érzem az ízét — mondta. — Szerintem nincsen semmi hatása.

— Sajnálom — mondta Árnyék.

— Én is — mondta a nő.

Amikor Laura szippantott a cigarettájából, a végén felizzott a parázs, és Árnyék meglátta a felesége arcát.

— Nos — mondta a nő. — Kiengedtek.

— Igen.

A cigaretta vége narancsszínben izzott.

— Még mindig hálás vagyok neked. Nem kellett volna belekevernem téged.

— Hát — mondta a férfi —, beleegyeztem. Mondhattam volna nemet is. — Nem értette, miért nem féclass="underline" miért van az, hogy az álmában látott múzeum halálra rémíti, miközben úgy tűnik, képes félelem nélkül társalogni egy sétáló holttesttel.

— Igen — mondta a nő. — Megtehetted volna. Te nagy melák. — Füst kavargott az arca előtt. Olyan gyönyörű volt a félhomályban. — Szeretnéd tudni, mi volt Robbie meg közöttem?

— Azt hiszem.

A nő elnyomta a cigarettát a hamutartóban.

— Börtönben voltál — mondta. — És szükségem volt valakire, akinek a vállán kisírhattam magamat. Te nem voltál ott. Kiborultam.

— Sajnálom. — Árnyék most jött rá, hogy valami nincsen rendben Laura hangjával, és megpróbálta kitalálni, mi az.

— Tudom. Szóval néha elmentünk kávézni. Arról beszélgettünk, mit csinálunk, ha kijössz a börtönből. Hogy milyen jó lesz újra látni téged. Tudod, Robbie nagyon kedvelt téged. Alig várta, hogy ismét munkába állj nála.

— Igen.

— Aztán egyszer Audrey elutazott a nővéréhez egy hétre. Ez egy évvel, tizenhárom hónappal azután történt, hogy elmentél. — Hangjából hiányzott minden érzelem; szavai színtelenek, tompák voltak, mintha kavicsok hullottak volna egyesével egy mély kútba. — Robbie átjött. Berúgtunk. A hálószoba padlóján csináltuk. Jó volt. Tényleg jó volt.

— Ezt nem kellett volna elmondanod.

— Nem? Sajnálom. Ha meghaltál, ezt nehezebb eldönteni. Olyan az egész, mint egy fénykép. Nem számít túl sokat.

— Nekem számít.

Laura ismét rágyújtott. Könnyedén, gond nélkül mozgott, nem voltak darabosak a mozdulatai. Árnyék egy pillanatra elbizonytalanodott, meghalt-e egyáltalán. Lehet, hogy az egész csak egy ravasz trükk.

— Igaz — mondta a nő. — Értem. Nos, az utolsó két évben viszonyunk volt — igaz, nem így hívtuk, mert nem hívtuk sehogyan sem.

— Ott akartál hagyni miatta?

— Miért tettem volna? Te vagy az én nagy mackóm. A kutyuskám. Amit tettél, értem tetted. Három évig vártam, hogy visszajöjj hozzám. Szeretlek.

Árnyék majdnem azt mondta, Én is szeretlek, de nem tette. Nem mond ilyet. Soha többé.

— Szóval mi történt azon az éj szakán?

— Amikor meghaltam?

— Igen.

— Nos, Robbie meg én elmentünk valahová, hogy megbeszéljük a meglepetésbulidat. Remek buli lett volna. És közöltem vele, hogy köztünk vége mindennek. Végeztünk. Miután visszajöttél, minden olyan lesz, amilyennek lennie kell.

— Mmm. Köszönöm, kicsim.

— Szívesen, drágám. — A nő arcán a mosoly halovány kísértete futott át. — Érzelegtünk. Édes este volt. Ostobaságokat beszéltünk. Nagyon berúgtam. Ő nem. Vezetett. Hazafelé tartottunk, amikor bejelentettem, hogy búcsúzóul, még utoljára szenvedélyesen le fogom szopni, és lehúztam a sliccét és megtettem.

— Nagy hiba volt.

— Nekem mondod? A vállammal meglöktem a váltót, aztán Robbie megpróbált eltaszítani onnan, hogy visszaváltson, aztán megcsúsztunk, hangos reccsenés hallatszott, és emlékszem, hogy a világ megpördült, átfordult, és arra gondoltam, „Meg fogok halni.” Az egész olyan érzelemmentes volt. Erre emlékszem. Nem féltem. Aztán másra nem emlékszem.

Égett műanyag szaga terjengett. A cigaretta az, gondolta Árnyék: már parázslott a szűrő. Úgy tűnt, Laura észre sem vette.

— Mit csinálsz itt, Laura?

— A feleség talán nem látogathatja meg a férjét?

— Meghaltál. Ma délután volt a temetésed.