Amerikai istenek [American Gods - hu]

Sóhajtott. Lassabban, óvatosabban még egyszer próbálkozott. Szinte hallotta a jég nyöszörgését, amikor egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Lassan… és…

Megvan. Felhúzta az antennát, és az első ajtó nyitógombja kipattant a helyéről. Kesztyűs kézzel megragadta az ajtót, benyomta a fület és megrántotta. Az ajtó nem nyílt ki.

Beragadt — gondolta — befagyott. Csak ennyi.

Megrántotta a roncs ajtaját — közben majdnem elesett a jégen —, és az jégszilánkokat szórva hirtelen felpattant.

A kocsi belsejében még elviselhetetlenebb volt a bűz: rothadó, beteges szag volt. Árnyéknak felkavarodott a gyomra.

Benyúlt a műszerfal alá, kitapogatta a csomagtartó kallantyúját és keményen megrántotta.

A háta mögött tompa zajjal felnyílt a csomagtartó.

Árnyék visszament a jégre, és csúszkálva, vizet fröcskölve, a kocsi oldalába kapaszkodva megkerülte a roncsot.

Az utazó ládában van — gondolta.

A csomagtartó teteje egy centire kinyílt. Megmarkolta és felnyitotta.

A szag borzalmas volt, de lehetett volna rosszabb is: a csomagtartó alját több centis félig megolvadt jég borította. Egy kislány hevert odabent. Piros, koszos anorákot viselt, hosszú, egérszürke haja volt és összeszorította a száját, ezért nem látszott kék fogszabályzója, de Árnyék tudta, hogy ott van. A hidegnek köszönhetően teljesen ép maradt, mintha hűtőkamrában tartották volna.

Tágra nyílt szemmel meredt maga elé: sírhatott, amikor meghalt — az arcára fagyott könnyek még nem olvadtak el.

— Egész végig itt voltál — mondta Árnyék Alison McGovern holttestének. — Mindenki látott, aki csak áthajtott a hídon. Mindenki látott, aki csak végigment a városon. A lékhalászok itt sétáltak el melletted minden nap. És senki sem tudott rólad.

És azonnal rájött, mekkora ostobaságot mondott most.

Valaki tudott róla. Valaki berakta a roncsba.

Benyúlt a csomagtartóba — ki akarta emelni a testet. Amikor behajolt, ránehezedett a kocsira. Talán éppen ez adta meg az utolsó lökést.

Abban a pillanatban beszakadt a jég az első kerék alatt, talán Árnyék miatt, talán nem. A roncs elülső részét elnyelte a fekete tó. A nyitott ajtón zubogva tódult befelé a víz. A tó most Árnyék bokáját nyaldosta, bár a jég még szilárdnak tűnt. Kapkodva körülpillantott, hogyan menekülhetne el innen — és már el is késett, mert a jég meredeken megbillent alatta, és Árnyék a kocsi oldalának vágódott, a halott kislány mellé. A roncs hátulja megindult lefelé és Árnyékot is vitte magával, le a tó jéghideg vizébe. Március huszonharmadika volt, tíz perccel kilenc után.

Mielőtt elnyelte volna a tó, nagy levegőt vett és behunyta a szemét, de a jeges víz úgy ütötte arcon, mint egy téglafal, és kiszorította belőle a szuszt.

A kocsi nem eresztette, és Árnyék lassan forogva süllyedt lefelé a jéghideg derengésben.

A víz alatt volt, a sötétben és a hidegben, és ázott ruhája, csizmája, kesztyűje még mélyebbre vonszolta, és testére csavarodó kabátja, ami sokkal súlyosabb és vastagabb volt, mint hitte, szorosan fogva tartotta.

Néma csendben süllyedt lefelé. Megpróbálta ellökni magát a kocsitól, de a roncs nem eresztette, aztán, csattanás hallatszott, ami nem is a fülével, hanem inkább az egész testével hallott, aztán a bal bokája kicsavarodva a tó fenekén megpihenő autó alá szorult: és akkor úrrá lett rajta a pánik.

Kinyitotta a szemét.

Tudta, hogy idelent sötét van: és tisztában volt vele, hogy ilyen sötétben semmit sem lehet látni, de ő mégis látott. Látta Alison McGovern fehér arcát a nyitott csomagtartóban. És látta a többi autót — az előző években elmerült roncsokat, a félig iszapba temetett, rothadó fémtömb őket.

Teljes bizonyossággal tudta, hogy mindegyik csomagtartójában egy halott kisgyerek hever. Száznál is több lehetett belőlük… egykor mindegyikük ott ült kint a jégen, az egész világ szeme előtt, egész télen. És amikor a télnek befellegzett, mindegyiküket elnyelte a tó hideg vize.