Amerikai istenek [American Gods - hu]

Árnyék arra gondolt, vajon ki lehetett az — egy favágó, talán, vagy egy térképész —, aki 150 évvel ezelőtt átkelt az Atlanti-óceánon, és Észak-Wisconsinba érkezve magával hozta Hinzelmannt a fejében.

Aztán eltűnt a véres gyermek a vértócsával együtt és csak egy öregember állt a helyén, vattaszerű, ősz hajjal és manómosollyal, akinek még mindig vizes volt az ingujja attól, hogy bevonszolta Árnyék testét a kádba, amivel megmentette az életét.

— Hinzelmann? — kérdezte egy hang a dolgozószoba ajtajából. Hinzelmann megfordult. Árnyék is.

— Azért jöttem — mondta Chad Mulligan erőltetett hangon —, hogy szóljak, mert a roncs elsüllyedt a tóban. A parton jártam, amikor láttam, hogy már nincs a jégen, és gondoltam, beugrom szólni, hátha nem vetted észre.

A kezében szorongatta a pisztolyát. A fegyver csöve a padló felé mutatott.

— Helló, Chad — mondta Árnyék.

— Helló, öregem — mondta Chad Mulligan. — Kaptam egy levelet, hogy meghalt a börtönben. Szívroham.

— Mit mondhatnék erre? — kérdezte Árnyék. — Úgy tűnik, mindenhol az én hullámba botlik az ember.

— Idejött, Chad — mondta Hinzelmann. — Megfenyegetett.

— Nem — mondta Chad Mulligan. — Semmi ilyesmit nem tett. Tíz perce itt vagyok, Hinzelmann. Minden szót hallottam. Az öregemről. A tóról. — Belépett az ajtón. Nem emelte fel a fegyverét. — Jézusom, Hinzelmann. Ezen a városon nem lehet úgy áthajtani, hogy ne lássam azt az átkozott tavat. Ez itt mindennek a közepe. Most mi a fészkes fenét csináljak?

— Tartóztassa le, Chad. Meg akart ölni — mondta Hinzelmann, egy riadt öregember az elhanyagolt dolgozószobájában. — Chad, úgy örülök, hogy itt van.

— Nem — mondta Chad Mulligan. — Nem örül.

Hinzelmann felsóhajtott. Lemondóan lehajolt és kihúzta a piszkavasat a tűzből. A vége narancsvörösen izzott.

— Tegye le, Hinzelmann. Lassan, és úgy tartsa a kezét, hogy lássam, aztán forduljon a fal felé.

Az öregember arcára lassan kiült a leplezetlen rettegés. Árnyék már majdnem megsajnálta, de eszébe jutott Alison McGovern és a kislány arcára fagyott könnyek. Hinzelmann nem mozdult. Nem tette le a piszkavasat. Nem fordult a fal felé. Árnyék már majdnem odalépett hozzá, hogy megpróbálja kicsavarni a vasrudat a kezéből, amikor Hinzelmann Mulliganhez vágta az izzó piszkavasat.

Ügyetlen dobás volt — a vasrúd úgy repült át a szobán, mintha az öregember csak a látszat kedvéért hajította volna el —, és Hinzelmann azonnal az ajtó felé iramodott.

A piszkavas lepattant Mulligan bal karjáról.

Az öregember szobájában fülsüketítő zajjal dördült el a lövés.

Egyetlen lövés a fejbe, és már vége is volt.

— Öltözzön fel — mondta Mulligan, a hangja tompa volt és halott.

Árnyék bólintott. Átment a szomszéd szobába, kinyitotta a szárítót és kivette a ruháit. A farmernadrág ugyan még vizes volt, de felvette. Mire teljesen felöltözve visszament a szobába — csak a kabátja hiányzott, mert az valahol a tó dermesztően hideg iszapjában pihent, illetve a csizmája, mert azt meg nem találta sehol —, Mulligan már kilökdöste az égő fahasábokat a szőnyegre.

— Szép kis nap, amikor egy hekus szándékos gyújtogatást követ el, hogy eltussoljon egy gyilkosságot — szólalt meg végül. Aztán Árnyékra pillantott. — Csizmára is szüksége lesz — mondta.