Amerikai istenek [American Gods - hu]

Árnyék bérelt kocsija reggel fél kilenckor bukkant ki az erdőből, negyvenöt mérföldes sebességgel legurult a dombról és behajtott Lakeside városába, három héttel azután, hogy azt hitte, soha nem látja többé.

Amikor átautózott a városon, meglepve tapasztalta, milyen keveset változott az utóbbi néhány hétben, ami neki egy egész emberélettel ért fel. A tó felé vezető sétány felénél megállt. Aztán kiszállt.

A befagyott tavon már nem álltak lékhalászkunyhók, sportautók és emberek sem ücsörögtek a lékek mellett horgászbottal és sörösdobozokkal felszerelkezve. A tó sötét volt: már nem takarta vakító hótakaró, csak csillogó tócsák, a víz fekete volt, maga a jég pedig annyira átlátszó, hogy jól látszott az alatta terpeszkedő sötétség. Az ég szürke volt, a befagyott tó üres és elhagyatott.

Majdnem teljesen üres.

Egyetlen jármű maradt a jégen, a híd közelében, szinte alatta, vagyis mindenki látta, aki csak áthajtott a város egyik feléből a másikba. Piszkoszöld színe volt — a külvárosi parkolókban szoktak otthagyni ilyen autókat. Nem volt benne motor. Ez a kocsi volt a városi fogadás tétje, és csak arra várt, hogy a jég eléggé pudvás, olvadt és veszélyes legyen, aztán örökre magába fogadja a tó.

A tóhoz vezető rövid ösvényt lánccal zárták le, és egy tábla figyelmeztetett mindenkit, hogy Vékony jég, rálépni, ráhajtani tilos. A felirat alatt kézzel festett, áthúzott piktogramok sorakoztak: sem autóknak, sem motoros szánoknak, sem gyalogosoknak nem szabad a jégre menniük. Életveszélyes.

Árnyék a figyelmeztetéssel mit sem törődve lemászott a partra. Csúszott a talaj — a hó már elolvadt, sárrá puhította a földet, és a barna fűcsomók sem kínáltak sokkal több kapaszkodót. Botladozva, csúszkálva leért a tóhoz, óvatosan végigsétált egy rövid stégen, és rálépett a jégre.

Az olvadt jégből és olvadt hóból összeállt víztócsák mélyebbeknek bizonyultak, mint fentről látszott, a jég pedig csúszósabb volt, mint egy korcsolyapályán, ezért Árnyéknak komoly erőfeszítésébe került talpon maradni. Vizet fröcskölve tocsogott a jégen, fűzőig elmerült bakancsa kezdett beázni. Jeges víz. Dermedtre zsibbadt tőle a lába. Furcsán kívülállónak érezte magát, mintha egy filmen nézné a jelenetet, ahol ő a hős: egy detektív talán.

A roncsautó felé igyekezett, de közben fájdalmasan nyilvánvaló volt számára, hogy ehhez már túlságosan is pudvás a jég, és alatta olyan hideg a víz, amennyire csak anélkül lehet, hogy befagyna. Csúszkálva, botladozva ment tovább. Néhányszor elesett.

Üres sörösdobozok és üvegek csúfították el a jeget, és időnként ki kellett kerülni a lékeket, amelyek már nem fagytak be, és most fekete víz csillogott bennük.