Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— Nyugi, Mike. Csak nyugodtan — mondta egy ismerős hang.
— Mi? — kérdezte Árnyék, vagy legalábbis megpróbálta megkérdezni. — Mi történt? — Meggyötört, furcsa hangon beszélt, legalábbis neki úgy tűnt.
Egy fürdőkádban hevert. Forró volt a víz. Úgy érezte, hogy forró, de nem volt benne biztos. A víz a nyakáig ért.
— Ha valaki majd’ halálra fagy, a legnagyobb ostobaság, amit tehetünk vele, hogy lefektetjük a tűznél. A második legnagyobb ostobaság takarókba csavarni — különösen akkor, ha amúgy is vizes, hideg ruha van rajta. A takaró szigetel — bent tartja a hideget. A harmadik legnagyobb ostobaság — és ezt most az én magánvéleményem — lecsapolni, felmelegíteni és visszatölteni az illető vérét. Az orvosok manapság ezt csinálják. Bonyolult és drága. Butaság. — A hang Árnyék háta mögül és felülről hallatszott.
— A leggyorsabb, legokosabb módszer az, amit a tengerészek több száz éve csinálnak a vízbe zuhant emberekkel. Forró vízbe kell tenni a szerencsétlent. Nem túl forróba. Elég, ha csak forró. Nem árt, ha tudja, hogy amikor megtaláltam magát a jégen, tulajdonképpen már nem élt. Hogy érzi magát, Houdini?
— Fáj — mondta Árnyék. — Mindenem fáj. Megmentette az életemet.
— Hát, ha már itt tartunk, azt hiszem, igaza van. Képes a víz felett tartani a fejét?
— Talán.
— Akkor elengedem. Ha süllyedni kezd, elkapom.
A kéz elengedte a fejét.
Árnyék érezte, hogy csúszni kezd a teste. Felemelte a kezét, megtámasztotta magát a kád falán és hátradőlt. Apró fürdőszoba volt. A kád fémből készült, a zománc piszkos volt és karcos.
Látómezeje peremén felbukkant egy öregember arca. Aggodalmasnak tűnt.
— Jobban érzi magát? — kérdezte Hinzelmann. — Csak dőljön hátra és pihenjen. Már befűtöttem a dolgozószobában. Szóljon, ha készen áll, előkészítettem egy fürdőköpenyt, a farmer meg mehet a szárítóba a többi gönc mellé. Mit szól hozzá, Mike?
— Nem ez a nevem.
— Ha maga mondja. — Az öregember kelletlenül elfintorodott.
Árnyék teljesen elveszítette az időérzékét: addig hevert a kádban, amíg el nem múlt a perzselő kín, és különösebb fájdalmak nélkül tudta mozgatni az ujjait. Hinzelmann segített neki kikászálódni a meleg vízből. Árnyék leült a kád szélére és közös erővel lehúzták nadrágját.
Nehézségek nélkül sikerült belebújnia egy több számmal kisebb frottírköntösbe, aztán az öregemberre támaszkodva bebotorkált a dolgozószobába és lerogyott egy vénséges vén heverőre. Fáradt volt és gyenge: mélységesen kimerült, de élt. Fahasábok lángoltak a kandallóban. Meglepett tekintetű szarvasfejek bámultak le rá a falról, ahol több nagy, kitömött hallal osztoztak a helyen.
Hinzelmann elvitte Árnyék farmerját. A szomszéd szobában egy pillanatra elhallgatott a szárító zakatolása, aztán folytatódott tovább. Az öregember egy gőzölgő bögrével tért vissza.
— Kávé — mondta —, mert az serkentő hatású. És öntöttem bele egy kis snapszot is. Csak egy picit. A régi szép időkben is ezt csináltuk. Az orvosok nem ajánlanák.
Árnyék két kézzel markolta meg a bögrét. Az egyik oldalára egy szúnyogot festettek, a következő szöveggeclass="underline" ADJ VERT — GYERE WISCONSINBA!
— Kösz — mondta.
— Ezért vannak a barátok — válaszolta Hinzelmann. — Lehet, hogy egy napon maga menti meg az életemet. De egyelőre felejtsük is el az egészet.
Árnyék belekortyolt a kávéba.
— Azt hittem, meghaltam.
— Szerencséje volt. Épp a hídon jártam — az a sanda gyanúm támadt, hogy ma lesz a jeles nap, az én koromban az ilyesmit megérzi az ember —, szóval ott álltam, az öreg zsebórámat szorongattam, amikor megláttam magát a jégen. Ordítottam, de ide a rozsdás bökőt, hogy meg sem hallotta. Láttam, amikor elsüllyedt a kocsi, és láttam, hogy maga is megy vele, és akkor azt hittem, magának annyi, ezért gyorsan lementem a jégre. Majd becsináltam. Legalább két percig víz alatt volt. Aztán észrevettem a kezét a lyukban, ahol eltűnt a kocsi — mintha kísértetet láttam volna… — Elhallgatott. — Átkozottul mázlink volt, hogy a jég kitartott, amíg kivonszoltam a partra.
Árnyék bólintott.
— Jól csinálta — mondta Hinzelmann-nak, és az öreg manóarc szinte sugárzott az elégedettségtől.
Valahol a házban ajtó csukódott. Árnyék kortyolt a kávéból.
Most, hogy végre képes volt tisztán gondolkodni, kezdtek felmerülni benne a kérdések.
Például kíváncsi lett volna arra, hogy Hinzelmann hogyan bírta végigvonszolni az ő öntudatlan testét a jégen, fel a parton a kocsijához, pedig csak fele akkora, mint ő, és talán harmadannyit sem nyomhat. Vajon hogyan hozta be a házba és fektette a kádba?
Hinzelmann a kandallóhoz sétált, felkapta a szénfogót, és óvatosan egy vékony fahasábot rakott a lobogó tűzbe.
— Nem akarja tudni, mit csináltam a jégen?
Hinzelmann vállat vont.
— Semmi közöm hozzá.
— Tudja, egy dolgot nem értek — mondta Árnyék. Tétovázva megpróbálta összeszedni a gondolatait. — Azt nem értem, miért mentette meg az életemet.
— Hát — válaszolta Hinzelmann —, tudja, engem még arra neveltek, ha valaki bajban van…
— Nem — mondta Árnyék. — Én nem erre gondoltam. Mert maga ölte meg azokat a gyerekeket. Minden télen egyet. Én vagyok az egyetlen, aki rájött. Látnia kellett, hogy kinyitottam a csomagtartót. Miért nem hagyta, hogy meghaljak?
Hinzelmann oldalra biccentette a fejét. Megvakarta az orrát és tűnődve hintázott a sarkán, mintha mélyen elgondolkodott volna.
— Nos — mondta végül —, ez egy jó kérdés. Azt hiszem, azért, mert tartoztam valakinek. És én mindig törlesztek.
— Szerdának?
— Ő volt az a valaki.
— Ezért rejtett el Lakeside-ban, igaz? Nem volt véletlen, hogy itt senki sem találhatott rám.
Hinzelmann nem szólt semmit. Leemelt egy súlyos piszkavasat a fali tartóból és füstfelhőt meg narancssárga szikraesőt kavarva megpiszkálta a tüzet.