Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Nem ez a nevem.

— Ha maga mondja. — Az öregember kelletlenül elfintorodott.

Árnyék teljesen elveszítette az időérzékét: addig hevert a kádban, amíg el nem múlt a perzselő kín, és különösebb fájdalmak nélkül tudta mozgatni az ujjait. Hinzelmann segített neki kikászálódni a meleg vízből. Árnyék leült a kád szélére és közös erővel lehúzták nadrágját.

Nehézségek nélkül sikerült belebújnia egy több számmal kisebb frottírköntösbe, aztán az öregemberre támaszkodva bebotorkált a dolgozószobába és lerogyott egy vénséges vén heverőre. Fáradt volt és gyenge: mélységesen kimerült, de élt. Fahasábok lángoltak a kandallóban. Meglepett tekintetű szarvasfejek bámultak le rá a falról, ahol több nagy, kitömött hallal osztoztak a helyen.

Hinzelmann elvitte Árnyék farmerját. A szomszéd szobában egy pillanatra elhallgatott a szárító zakatolása, aztán folytatódott tovább. Az öregember egy gőzölgő bögrével tért vissza.

— Kávé — mondta —, mert az serkentő hatású. És öntöttem bele egy kis snapszot is. Csak egy picit. A régi szép időkben is ezt csináltuk. Az orvosok nem ajánlanák.

Árnyék két kézzel markolta meg a bögrét. Az egyik oldalára egy szúnyogot festettek, a következő szöveggeclass="underline" ADJ VERT — GYERE WISCONSINBA!

— Kösz — mondta.

— Ezért vannak a barátok — válaszolta Hinzelmann. — Lehet, hogy egy napon maga menti meg az életemet. De egyelőre felejtsük is el az egészet.

Árnyék belekortyolt a kávéba.

— Azt hittem, meghaltam.

— Szerencséje volt. Épp a hídon jártam — az a sanda gyanúm támadt, hogy ma lesz a jeles nap, az én koromban az ilyesmit megérzi az ember —, szóval ott álltam, az öreg zsebórámat szorongattam, amikor megláttam magát a jégen. Ordítottam, de ide a rozsdás bökőt, hogy meg sem hallotta. Láttam, amikor elsüllyedt a kocsi, és láttam, hogy maga is megy vele, és akkor azt hittem, magának annyi, ezért gyorsan lementem a jégre. Majd becsináltam. Legalább két percig víz alatt volt. Aztán észrevettem a kezét a lyukban, ahol eltűnt a kocsi — mintha kísértetet láttam volna… — Elhallgatott. — Átkozottul mázlink volt, hogy a jég kitartott, amíg kivonszoltam a partra.

Árnyék bólintott.

— Jól csinálta — mondta Hinzelmann-nak, és az öreg manóarc szinte sugárzott az elégedettségtől.

Valahol a házban ajtó csukódott. Árnyék kortyolt a kávéból.

Most, hogy végre képes volt tisztán gondolkodni, kezdtek felmerülni benne a kérdések.

Például kíváncsi lett volna arra, hogy Hinzelmann hogyan bírta végigvonszolni az ő öntudatlan testét a jégen, fel a parton a kocsijához, pedig csak fele akkora, mint ő, és talán harmadannyit sem nyomhat. Vajon hogyan hozta be a házba és fektette a kádba?

Hinzelmann a kandallóhoz sétált, felkapta a szénfogót, és óvatosan egy vékony fahasábot rakott a lobogó tűzbe.

— Nem akarja tudni, mit csináltam a jégen?

Hinzelmann vállat vont.

— Semmi közöm hozzá.

— Tudja, egy dolgot nem értek — mondta Árnyék. Tétovázva megpróbálta összeszedni a gondolatait. — Azt nem értem, miért mentette meg az életemet.

— Hát — válaszolta Hinzelmann —, tudja, engem még arra neveltek, ha valaki bajban van…

— Nem — mondta Árnyék. — Én nem erre gondoltam. Mert maga ölte meg azokat a gyerekeket. Minden télen egyet. Én vagyok az egyetlen, aki rájött. Látnia kellett, hogy kinyitottam a csomagtartót. Miért nem hagyta, hogy meghaljak?

Hinzelmann oldalra biccentette a fejét. Megvakarta az orrát és tűnődve hintázott a sarkán, mintha mélyen elgondolkodott volna.

— Nos — mondta végül —, ez egy jó kérdés. Azt hiszem, azért, mert tartoztam valakinek. És én mindig törlesztek.

— Szerdának?

— Ő volt az a valaki.

— Ezért rejtett el Lakeside-ban, igaz? Nem volt véletlen, hogy itt senki sem találhatott rám.

Hinzelmann nem szólt semmit. Leemelt egy súlyos piszkavasat a fali tartóból és füstfelhőt meg narancssárga szikraesőt kavarva megpiszkálta a tüzet.