Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Eközben valamikor — talán ötven, talán száz évvel ezelőtt — beindították a tervüket, amivel olyan energiatartalékot akartak felhalmozni, amiből mindketten új erőre kaphatnak. Amitől soha nem látott hatalomra tesznek szert. Hiszen mi lehetne hatalmasabb áldozat egy halott istenekkel borított csatamezőnél? A játékot úgy nevezték: „Harcoljatok csak egymással”.

— Világos?

— Ebben a csatában egyikőtök sem nyerhet vagy veszíthet. Neki… vagy nekik… lényegtelen, ki győz. Csak az számít, hogy elég sokan meghaljanak. Minden csatában elhullott isten erőt ad neki. Minden halott őt táplálja. Értitek?

Dübörgő zaj hallatszott, mint amikor valami hatalmas dolog lángra kap. Árnyék a hang irányába pillantott. Roppant termetű férfi állt ott, bőre mély mahagónibarna, felsőteste meztelen volt, fején cilindert hordott, szája sarkába kackiásan billegett egy meggyújtott szivar, hangja mély volt, akár a sír. És Samedi báró így szólt:

— Oké. De Odin. Meghalt. A tárgyaláson. A faszfejek megölték. Meghalt. Tudom, mi az a halál. Engem ezzel nem lehet átverni.

— Nyilvánvalóan — mondta Árnyék. — Valóban meg kellett halnia. Feláldozta az anyagi testét, hogy kirobbantsa ezt a háborút. A csata után úgyis hatalmasabb lett volna, mint valaha.

— Ki vagy te? — kiáltotta valaki.

— Én… a fia voltam… vagyok.

— De Világ úr azt mondta… — kezdte az egyik új isten — mosolya és villódzó szikrái miatt Árnyék gyanította, hogy valamelyik kábítószer lehet.

— Nincsen semmilyen Világ úr. Soha nem létezett ilyen személy. Ő volt az egyik szemétláda, aki megpróbált erőre kapni a káoszból, amit teremtett.

Hittek neki, és látta a fájdalmat a szemükben. Árnyék megcsóválta a fejét.

— Tudjátok — mondta —, azt hiszem, inkább vagyok ember, mint isten. Nekünk nincsen szükségünk rá, hogy higgyenek bennünk. Mi csak élünk, mindentől függetlenül.

Csend támadt a magasban, a hegytetőn.

Aztán eget rengető zajjal megreccsent az égre fagyott villámnyaláb és sötétség borult a tájra.

A legtöbben világítottak a sötétben.

Árnyék nem tudta, most mi lesz: vitatkozni fognak vele, megtámadják, megpróbálják megölni? Válaszra várt.

Aztán észrevette, hogy kezdenek kihunyni a fények. Az istenek távoztak, először maroknyian, aztán tucatnyian, majd százasával.

Rotweiler méretű pók iparkodott felé nehézkes léptekkel, hét lábon, pontszemei halvány fénnyel világítottak.

Árnyék nem mozdult, bár kissé felkavarodott a gyomra. Amikor a pók a közelébe ért, megszólalt, Nancy úr hangján.

— Jó munka volt. Büszke vagyok rád. Jól csináltad, kölyök.

— Köszönöm — mondta Árnyék.

— Ideje visszavinnünk. Ha sokáig maradsz itt, neked annyi. — A pók egyik barna szőrrel borított lába megérintette Árnyék vállát…

…és a túloldalon, a Hét Állam Udvarában Nancy úr felköhögött. Jobb keze Árnyék vállán pihent. Elállt az eső. Nancy az oldalára szorította a bal kezét, mintha fájdalmai lennének. Árnyék megkérdezte, minden rendben van-e.

— Kemény vagyok, mint egy vén szeg — mondta Nancy úr. — Keményebb. — A hangja nem volt valami boldog. Úgy beszélt, mint egy öregember, akinek nagyon fáj valamije.

Rajtuk kívül több tucatnyian voltak még itt, ácsorogtak vagy a padokon ültek. Néhányan rettenetes állapotban voltak.

Dél felől kelepelő zaj közeledett. Árnyék Nancy úrra nézett.

— Helikopterek?

Nancy úr bólintott.

— Nem kell aggódnod. Már nem. Kitakarítanak és távoznak.

— Értettem.

Árnyék tudta, hogy mielőtt mindent eltakarítanának, neki még el kell intéznie valamit. Kért egy zseblámpát egy őszülő férfitól, aki úgy nézett ki, mint egy nyugdíjas tévébemondó, és nekiállt a kutatásnak.