Amerikai istenek [American Gods - hu]

Amikor visszasétált a pultnál ülő Árnyékhoz, sokkal jobban festett. A szeme fehérje kitisztult, a bőréről eltűnt a fakó szürkeség.

— Te jössz — mondta.

— Azt már nem — válaszolta Árnyék.

De Nancy úr újabb söröket rendelt, és a kezébe nyomott egy maszatos, nyomtatott lapot a választható számokkal.

— Csak bökj rá egy dalra, aminek ismered a szövegét.

— Ez egyáltalán nem vicces — mondta Árnyék. Egy kicsit kezdett elmosódni előtte a világ, de nem volt ereje vitatkozni, és Nancy már szólt, hogy tegyék fel a „Ne hagyd, hogy félreértsenek” című dalt, és felkényszerítette — szó szerint felkényszerítette — Árnyékot a rögtönzött színpadra a bár végében.

Árnyék úgy fogta a mikrofont, mintha az élne, aztán elindult a háttérzene, és rekedt hangon kinyögte az első szót, vagyis azt, hogy „Kicsim…” A vendégek nem dobálták meg. Ez nem volt rossz érzés. „Meg tudsz érteni engem?” Karcos, dallamos hangja volt, és a rekedtség amúgy is illett a dalhoz. „Néha kissé őrült vagyok. Hát nem tudod, hogy nem lehetünk mindig angyalok…”

És még akkor is énekelt, amikor hazafelé tartottak a nyüzsgő floridai éjszakában, az öregember meg a fiatal, botladozva és boldogan.

— „Egyszerű lélek vagyok, szándékaim tiszták és fényesek” — énekelte Árnyék a rákoknak, a pókoknak, a bogaraknak, a gyíkoknak meg az éjszakának. — „Ó, uram, ne hagyd, hogy félreértsenek”.

Nancy úr a heverőhöz támogatta. Árnyék nagyobb volt, mint a bútor, ezért úgy döntött, a földön alszik, de mire ezt kitalálta, már álomba is merült, félig ülve, félig elheverve az apró heverőn.

Kezdetben nem álmodott semmit. Nem volt más, csak a puha sötétség. Aztán a sötétben meglátta a tüzet, és elindult arrafelé.

— Jól csináltad — suttogta a bölényember, és meg sem moccant a szája.

— Nem is tudom, mit tettem — mondta Árnyék.

— Békét teremtettél — mondta a bölényember. — Meghallgattad a szavainkat és magadévá tetted őket. Soha nem értették meg, hogy ők — és azok, akik őket tisztelték — csak azért vannak itt, mert nekünk ez így jó. De bármikor megváltoztathatjuk a döntésünket. És talán meg is tesszük.

— Isten vagy? — kérdezte Árnyék.

A bölényember megrázta a fejét. Árnyéknak egy pillanatra úgy tűnt, mintha meglepte volna a teremtményt.

— Én vagyok a föld — mondta.

És ha álmodott is ezután valamit, Árnyék nem emlékezett rá.

Sistergő hangot hallott. Hasogatott a feje és fájdalmasan lüktetett a tarkója.

Nancy úr reggelit készített: hatalmas kupacba tornyozott palacsintát, sisteregve piruló szalonnát, tökéletes tojást és kávét. Majd kicsattant az egészségtől.

— Fáj a fejem — mondta Árnyék.

— Lenyomsz egy jóféle kis reggelit, és úgy érzed majd magad, mintha újjászülettél volna.

— Én szívesebben lennék ugyanaz az ember, csak egy másik fejjel — mondta Árnyék.

— Egyél — mondta Nancy úr.

Árnyék evett.

— És most hogy érzed magad?

— Még mindig fáj a fejem, de az előbb ettem egy keveset, és most már van valami, amit kihányhatok.

— Gyere ide. — Az afrikai szőttessel letakart heverő mellett, amin Árnyék az éjszakát töltötte, sötét fából készített utazóláda állt, ami egy alulméretezett kincsesládára emlékeztetett. Nancy úr kinyitotta a lakatot és felcsapta a tetőt. A ládában kis dobozok voltak. Nancy úr turkálni kezdett közöttük.