Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Én megtartom a szavamat.

— Nem. Ez nem igaz. Laura idejött. Azt mondta, valaki hívta. És milyen furcsa véletlen sodorta ide Sam Fekete Varjút és Audrey Burtont ugyanazon az estén? Már nem hiszek a véletlenekben.

— Sam és Audrey. Két ember, akik tudták, ki vagyok valójában, és azt is, hogy mások vadásznak rám. Gondolom, azért jöttek ketten, hogy ha az egyiküknek nem sikerül, még legyen egy második esély. És mi lett volna, ha mindketten kudarcot vallanak, Hinzelmann? Ki igyekezett még Lakeside felé? A börtönigazgatóm, aki felruccant volna egy kis hétvégi horgászásra? Laura anyja? — Árnyék most jött rá, hogy mennyire dühös. — Azt akarta, hogy eltűnjek a városából. De Szerdának már nem szívesen mondta volna meg, igaz?

A tűz fényében Hinzelmann most inkább tűnt kőből faragott vízköpőnek, mint pajkos manónak.

— Ez egy rendes város — mondta. Így, mosolytalanul, viaszfehér és hullaszerű volt az arca. — Túl sokan érdeklődhettek volna maga után. Az pedig nem tesz jót a városnak.

— Jobb lett volna, ha magamra hagy a jégen — mondta Árnyék. — Nem kellett volna kihúznia a vízből. Kinyitottam a roncs csomagtartóját. Alison egyelőre még bele van fagyva a kocsiba. De a jég el fog olvadni, és a teste feljön a felszínre. És akkor majd leküldenek valakit, és megnézik, mi minden lehet még odalent. És akkor megtalálják a maga összes gyerekét. Némelyik egészen jó állapotban maradhatott.

Hinzelmann kihúzta a lángokból a piszkavasat. Már nem tett úgy, mintha a tüzet turkálná, hanem úgy szorongatta, mint egy kardot vagy egy husángot, a rúd fehéres-vörös hegye izzó ívet írt le a levegőben. Füstszag terjengett. Árnyék hirtelen nagyon is a tudatában volt annak, hogy majdnem teljesen meztelen, még mindig fáradt, alig bír mozdulni és nem igazán képes megvédeni magát.

— Meg akar ölni? — kérdezte. — Hajrá. Csinálja. Én amúgy is halott ember vagyok. Tudom, hogy ez a város a magáé — egy külön kis világ. De ha azt hiszi, hogy senki sem fog keresni, akkor álomvilágban él. Vége, Hinzelmann. Így vagy úgy, de vége.

Hinzelmann feltápászkodott a kandalló mellől, a piszkavasat használta sétapálcaként. A vörösen izzó rúd hegye megpörkölődött foltot égetett a szőnyegbe. Az öregember Árnyékra nézett, és könnyek csillogtak halványkék szemében.

— Imádom ezt a várost — mondta. — Tényleg szeretem eljátszani a hóbortos öregembert, imádok történeteket mesélni, Tessie-vel barangolni és horgászni. Emlékszik még, mit mondtam egyszer? Nem az a lényeg, hogy zsákmánnyal térjünk haza a nap végén, hanem békével a lelkünkben.

Árnyék felé nyújtotta a piszkavas végét: Árnyék még harminc centi távolságból is érezte a forróságot.

— Megölhetném — mondta Hinzelmann —, rendbe hozhatnám a dolgokat. Megtettem már korábban is. Nem maga az első, aki rájön. Chad Mulligan apja is rájött. Őt is elintéztem, magát is el tudnám.

— Talán — mondta Árnyék. — De mennyit nyerne vele, Hinzelmann? Még egy évet? Egy évtizedet? Manapság számítógépekkel dolgoznak. Nem hülyék. Felfigyelnek az összefüggésekre. Minden évben eltűnik egy gyerek. Előbb vagy utóbb itt is elkezdenének szimatolni. Mint ahogy engem is keresni fognak. Árulja el nekem — mennyi idős? — Ujjai ráfonódtak az egyik díszpárnára, készen arra, hogy az arca elé rántsa: az első csapást felfoghatja vele.

Hinzelmann kifejezéstelen arccal bámult rá.

— Már azelőtt nekem adták a gyermekeiket, hogy a rómaiak betették volna a lábukat a Fekete-erdőbe — válaszolta. — Isten voltam, mielőtt kobold lett volna belőlem.

— Akkor talán ideje továbbállni — mondta Árnyék. Vajon mi lehet az a kobold? Hinzelmann némán meredt rá. Aztán fogta a piszkavasat és visszadugta a parázsba.

— Ez nem olyan egyszerű. Mondja, Árnyék, miből gondolja, hogy képes vagyok elmenni innen? A város része vagyok. Elküld, Árnyék? Kész megölni? Hogy elmehessek?