Amerikai istenek [American Gods - hu]

Még mindig egy hegytetőn állt, ez nem változott. De ezzel véget is ért minden hasonlóság. A hegytető volt a hely kvintesszenciája, minden dolgok szíve. Ehhez képest a Kilátó-hegy csak egy díszletfüggönyre festett látkép volt, vagy egy tévé-film papírmasé modellje — puszta másolat, nem az igazi. Ez volt a valódi hely.

A sziklafalak természetes amfiteátrumot formáztak. Sziklás ösvények kapaszkodtak a falakba, kőhidak íveltek a levegőben, és úgy csavarodtak egymásba, mint egy Escher-festményen. És az ég…

Az ég sötét volt. Napnál is fényesebb, izzó, zöldesfehér fénycsík világította be a tájat, tébolyult, cakkos mintát rajzolt a látóhatár egyik végétől a másikig, fehér sebet tépett a sötét égre.

Ez egy villám, gondolta Árnyék. Villám fagyott az égre egy pillanatra, de ez a pillanat most örökké tartott. Durva, kíméletlen fényt árasztott: kimosta az arcokból a színt, sötét üregekké mélyítette a szemgödröket. Ez volt a vihar pillanata.

Paradigmák változtak. Érezte. A régi világ, a végtelen kiterjedésű, határtalan készletekkel és felmérhetetlen jövővel rendelkező világ most szembe találta magát valami mással — az energia, a vélemények, az örvények összességével.

Az emberek hisznek, gondolta Árnyék. Az emberek ilyenek. Hisznek. És nem vállalnak felelősséget a hitükért: a világra hívnak bizonyos dolgokat, de nem bíznak hitük teremtményeiben. Benépesítik a sötétséget — kísértetekkel, istenekkel, elektronokkal, mesékkel. Az emberek álmodnak és hisznek: és a hit, a sziklaszilárd hit az, ami miatt a dolgok megtörténnek.

A hegytető egy aréna volt: ezt azonnal látta. És az aréna két felén már felsorakozott a két sereg.

Túlságosan nagyok voltak. Itt minden túlságosan nagy volt. Itt voltak az öreg istenek: bőrük barna, mint a megszáradt gomba, rózsaszín, mint a nyers csirkehús, sárga, mint az őszi avar. Voltak közöttük őrültek és voltak közöttük normálisak. Árnyék felismerte őket. Találkozott már velük, vagy találkozott már hasonlókkal. Voltak ifritek és piskie-k, óriások és törpék. Látta a nőt, akivel Rhode Island elsötétített szobájában találkozott és látta a vonagló, zöld kígyókat a fején. Látta Mama-dzsit, akivel a körhintán találkozott, és Mama-dzsinek most vér csörgött a kezén és mosoly ragyogott az arcán. Ismerte mindannyiukat.

És az újakat is felismerte.

Volt itt valaki, aki valószínűleg vasúti mágnás lehetett, ódivatú öltönyt viselt meg óraláncot a mellényén. Valaha jobb napokat láthatott. Homlokán rángott egy izom.

Itt voltak a repülőgépek nagy, szürke istenei, a levegőnél nehezebb utazásról szőtt álmok egyenes ági leszármazottjai.

És nem hiányoztak az autók istenei sem: erőtől duzzadó, komoly arcú alakok, vér mocskolta be fekete kesztyűiket és krómszín fogukat — az aztékok óta nem hódoltak istennek annyi emberáldozattal, mint nekik. Még ők is feszengtek egy kicsit. Változik a világ.

Mások arcát elkenődött, izzó fénypontok maszatolták eclass="underline" lágyan izzottak, mintha külön fény áradna belőlük.

Árnyék mindannyiukat sajnálta.

Az újak arrogánsak és pökhendiek voltak. Ez látszott rajtuk. De egy kicsit féltek.

Féltek, mert úgy érezték, ha nem tartanak lépést a változó világgal, ha nem bontják szét és nem építik újjá a maguk képére, az ő idejük is lejár.

Mindegyik sereg bátran nézett szembe a másikkal. Mindig a másik csapatban voltak a démonok, a szörnyek, az örökre elátkozottak.

A kezdeti összecsapások már lezajlottak. Véresek voltak a sziklák.

Készültek az igazi csatára — az igazi háborúra. Most vagy soha, gondolta Árnyék. Ha most nem tesz semmit, túl késő lesz.