Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Fáraszt már, hogy állandóan bolondnak néznek — mondta. — Mutasd meg magad. Hadd lássalak.

A barlang hátsó sarkában megmoccantak az árnyékok. Bizonyos helyeken szilárdabbnak tűnt a sötétség — valami megváltozott benne.

— Átkozottul sokat tudsz, édes fiam — szólalt meg Szerda ismerős dörmögése.

— Tehát nem öltek meg.

— Megöltek — mondta Szerda az árnyékok közül. — Ez az egész nem működhetett volna, ha nem ölnek meg. — Erőtlen hangon beszélt — igazából nem halkan, hanem úgy, mintha egy régi rádió sugározna egy nem jól beállított, távoli adót. — Ha nem haltam volna meg, soha nem jönnek el ide — mondta. — Káli és a Morrigan, a seggfej albánok, meg… de te is láttad őket. A halálom kovácsolta őket egységbe. Én voltam az áldozati bárány.

— Nem — mondta Árnyék. — Te voltál az a kecske, aki a mészárszékre vezeti a többit.

Az árnyak között rejtőző lidércalak megremegett és átalakult.

— Egyáltalán nem. Az azt jelentené, hogy elárultam a régi isteneket az újak kedvéért. Ami nem igaz.

— Egyáltalán nem — suttogta Loki.

— Értem — mondta Árnyék. — Nem árultátok el egyik oldalt sem. Mindkettőt elárultátok.

— Azt hiszem, ilyesmi volt a célunk — mondta Szerda. Úgy tűnt, elégedett magával.

— Mészárlást akartatok. Véráldozatot. Hogy isteneket áldozzanak nektek.

Erősödött a szél — a bejáratnál harsogó üvöltés sikoltássá torzult, mintha egy gigászi lény ordított volna fájdalmában.

— És mi a fészkes fenének kellett volna másképpen tennem? Majdnem ezerkétszáz éve foglya vagyok ennek az átkozott földnek. Felhígult a vérem. Éhes vagyok.

— És ti ketten a halálból táplálkoztok.

Most mintha látta volna Szerdát. Sötétségből szőtt alak volt, aki csupán akkor tűnt valóságosabbnak, ha Árnyék elfordította a fejét és a szeme sarkából pillantott az irányába.

— Én a nekem felajánlott halállal táplálkozom — mondta Szerda.

— Mint amikor meghaltam a fán — mondta Árnyék.

— Az — jegyezte meg Szerda — különleges eset volt.

— És te is halállal táplálkozol? — kérdezte Árnyék Lokitól.

Loki fáradtan megcsóválta a fejét.

— Nem, persze hogy nem — mondta Árnyék. — Te a káosszal táplálkozol.

Loki elmosolyodott, kurta, fájdalmas mosoly derengett fel az arcán és narancsszín lángok táncoltak a szemében, mintha parázsló csipke pislákolna sápadt bőre alatt.

— Nélküled nem tudtuk volna megcsinálni — mondta Szerda Árnyék szeme sarkából. — Mennyi, de mennyi asszonnyal háltam…

— Szükséged volt egy fiúra — mondta Árnyék.

— Rád volt szükségem, édes fiam — visszhangozta Szerda kísértethangja. — Igen. A saját fiamra. Tudtam, hogy megfogantál, de az anyád elutazott az országból. Hosszú időbe telt, amíg megtaláltunk. És amikor megtaláltunk, börtönben ültél. Rá kellett jönnünk, mi hajt téged. Milyen gombokat kell megnyomnunk. Hogy ki vagy te. — Itt Szerda egy pillanatra egészen büszkének tűnt. — És volt egy feleséged, aki várt rád otthon. Balszerencsés, de nem leküzdhetetlen akadály.

— Nem illett hozzád — suttogta Loki. — Jobb volt neked nélküle.

— Bárcsak lett volna más megoldás — mondta Szerda, és ez alkalommal Árnyék megértette, mire gondol.

— Lehetett… volna… benne… annyi… jó érzés… hogy halott marad — zihálta Loki. — Szikla és Deszka… jó emberek voltak. Amikor a vonat Dakotába ért… megszökhettél volna…

— Hol van Laura? — kérdezte Árnyék.

Loki kinyújtotta fehér karját és a barlang hátsó része felé mutatott.

— A-arra m-ment — mondta. Aztán minden átmenet nélkül előrebukott a feje, a teste a padlóra zuhant.

Árnyék most látta meg, amit a lepedő eddig eltakart: a vértócsát, a lyukat Loki hátában, a vértől feketére sötétedett világosbarna kabátot.