Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Mennyire nincs ebben semmi méltóság — suttogta Laura halott hangon, és ebben a suttogásban nem kevés komor ámulat csengett.

Érezte, hogy Világ úr megbotlik, és megbotlott ő is, aztán mindketten elcsúsztak a barlang padlóját elöntő vérben — mind a férfi vére volt —, és a földre zuhantak.

A mennydörgésmadár Sziklaváros parkolójában szállt le. Szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Árnyék alig pár méterre látott. Elengedte a mennydörgésmadár tollazatát és félig csúszva, félig bukdácsolva leereszkedett a nedves betonra.

Villám lobbant, és a madár eltűnt.

Árnyék feltápászkodott.

A parkoló háromnegyede üres volt. Árnyék elindult a bejárat felé. Elsétált egy barna Ford Explorer mellett, ami a sziklafal tövében parkolt. Volt valami rendkívül ismerős a kocsiban, ezért futólag odanézett, és akkor vette észre odabent a kormányra borult férfit, aki úgy festett, mintha elszunyókált volna.

Árnyék kinyitotta az ajtót.

Város urat utoljára Amerika középpontjában látta, a motel előtt. Arca most meglepett fintorba torzult. Valaki szakértő módon eltörte a nyakát. Árnyék megérintette az arcát. Még meleg volt.

Érzett valamit a kocsiban: gyenge illat volt, mint a régi lakók parfümje egy üres lakásban, de Árnyék bármikor felismerte volna ezt az illatot. Bevágta az Explorer ajtaját és átvágott a parkolón.

Alig tett meg pár lépést, éles, szúró fájdalom sajdult az oldalában, de csak egy másodpercig, vagy a másodperc töredékéig tartott, aztán elmúlt.

Senki sem árult jegyeket. Átsétált az épületen és kilépett Sziklaváros kertjébe.

Mennydörgés robajlott, megzörgette a faágakat, még a hatalmas sziklák belseje is beleremegett, és hideg eltökéltséggel szakadt az eső. Késő délelőttre járt, de olyan sötét volt, mintha éjszaka lenne.

Villámcsóva hasította végig a felhőket, és Árnyék arra gondolt, vajon a mennydörgésmadár tér-e vissza a magas sziklák közt, vagy ez csupán légköri kisülés, netán a két dolog valamilyen szinten nem egy és ugyanaz-e.

Dehogynem. Hiszen ez a lényeg.

Férfihang harsant. Árnyék nem hallotta tisztán. Az egyetlen szó, amit felismert, vagy felismerni vélt, ez volt: „…Odinnak!”

Sietve átvágott a Hét Állam Udvarán. A mozaiklapokon esővíz patakzott. Egyszer megcsúszott a nedves kövön. A hegyet vastag felhőréteg burkolta be, az udvar felett hömpölygő félhomály meg a vihar miatt most egyetlen államra sem lehetett rálátni.

Néma csend volt. Az egész hely teljesen elhagyatottnak tűnt.

Kiáltott, és mintha valaki válaszolt volna rá. Elindult arrafelé, ahonnan a hangot hallani vélte.

Senki. Csak egy lánccal lezárt bejárat, meg egy tábla, ami figyelmeztette a látogatókat, hogy belépni tilos.

Árnyék átlépte a láncot.

Körülnézett, a sötétségbe meredt.

Libabőrös lett a karja.

Mögötte, az árnyékok között nagyon, nagyon csendesen megszólalt egy hang:

— Soha nem okoztál nekem csalódást.

Árnyék meg sem fordult.

— Furcsa — mondta. — Én mindvégig csalódást okoztam magamnak. Egész végig.

— Egyáltalán nem — mondta a hang. — Mindent megtettél, amit tenned kellett, sőt még többet is. Magadra vontad a figyelmüket, ezért egyszer sem néztek a pénzdarabot szorongató kézre. Ezt hívják figyelemelterelésnek. És ami azt illeti, hatalma van annak, ha valaki feláldozza a fiát — elég hatalmat ad, sőt még többet is, mint amennyi ehhez az egész cirkuszhoz kell. Az igazat megvallva, büszke vagyok rád.

— Végig csaltatok — mondta Árnyék. — Egész idő alatt. Semmi sem volt valódi. Ez itt egy nagy átverés. Mészárszék.

— Pontosan — mondta Szerda hangja az árnyékok közül. — Itt csaltak. De ez volt az egyetlen parti a városban.

— Laurát akarom — mondta Árnyék. — Lokit akarom. Hol vannak?