Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— Urd Kútjából? Biztosan nem.
A nő saját magára mutatott. Bőre sápadt volt, szeme körül sötét karika feketéllett, de minden kétséget kizáróan ép volt: ha valaki egyáltalán sírjából kikelt halottnak véli, legfeljebb friss holttestnek gondolhatta volna.
— Nem tart sokáig — mondta Világ úr. — A nornáktól kapott egy kortyot a múltból. Ez elég hamar feloldódik a jelenben, és akkor bizony azok a szép kék szemek kifordulnak a helyükről és végigcsorognak csinos kis arcán, amely addigra természetesen egyáltalán nem lesz olyan csinos. De ami azt illeti, önnél van az a faág. Megkaphatnám?
Elővett egy csomag Lucky Strike-ot, előhúzott egy szál cigarettát és meggyújtotta egy fekete, eldobható Bic öngyújtóval.
— Kérhetek egyet? — kérdezte a nő.
— Persze. Kap egy szálat, ha odaadja azt az ágat.
— Ha tényleg szüksége van rá, az egy kicsit többe fog kerülni.
A férfi nem szólt semmit.
— Válaszokat akarok — mondta a nő. — Tudni akarok néhány dolgot.
A férfi meggyújtott egy szálat és átnyújtotta a nőnek. Laura mélyet szippantott a cigarettából. Aztán pislogott.
— Ezt már majdnem éreztem — közölte. — Legalábbis azt hiszem. — Elmosolyodott. — Mmm. Nikotin.
— Igen — mondta a férfi. — Miért látogatta meg a nőket a házban?
— Árnyék mondta, hogy tegyem azt — felelte Laura. — Azt mondta, kérjek tőlük vizet.
— Vajon tisztában volt vele, mit tesz? Valószínűleg nem. Mindegy, az sem lebecsülendő szempont, hogy holtan lóg a fán. Legalább tudom, hol van most. Biztosan nincsen játékban.
— Átverte a férjemet — mondta a nő. — Maguk egész idő alatt átverték. Pedig jó szíve van, ugye tudja?
— Igen — mondta Világ úr. — Tudom. Azt hiszem, ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, kihegyezek egy fagyöngyágat, elballagok a kőrisfához, és egyenesen beleszúrom a szemébe. No. Kérem azt a botot.
— Mire kell?
— Szuvenír, ami az egész szánalmas felfordulásra emlékeztet — mondta Világ úr. — Ne aggódjon, nem fagyöngy. — Felvillantotta a vigyorát. — Egy lándzsát jelképez — és a mai szomorú világban a jelkép a lényeg.
Odakint egyre erősödött a lárma.
— Maga melyik oldalon áll? — kérdezte a nő.
— Nem erről van szó — felelte a férfi. — De ha már így rákérdezett, én a győztes oldalon állok. Mindig a győztes oldalon.
A nő bólintott, és nem engedte el az ágat.
Hátat fordított Világ úrnak és kinézett a barlang bejáratán. Messze, lent a sziklák között ragyogó fény lüktetett. Egy vékony, mályvaszín arcú ember szakállas férfit fojtogatott, aki egy T alakú fegyverrel ütlegelte, ami úgy festett, mint amivel az autó szélvédőjét szokták lemosni a lámpánál. Sikoly harsant, aztán mindketten eltűntek.
— Oké. Odaadom a botot — mondta a nő.
Világ úr hangja most a háta mögül hallatszott. — Jó kislány — jegyezte meg helyeslően és a hangja most egyszerre tűnt atyáskodónak és meghatározhatatlanul férfiasnak. Laura libabőrös lett tőle.
Csak állt ott, a barlang szájában, amíg meg nem hallotta a férfi lélegzetvételét. Meg kell várnia, míg egészen közel ér. Erre már rájött.
A száguldás nem csupán lélegzetelállító volt — felvillanyozó is.
Cakkos szegélyű villámnyalábként süvítettek át az égen, felhőtől felhőig cikáztak — úgy mozogtak, mint a mennydörgés dübörgő robajlása, mint a hurrikán szívó, könyörtelen léghulláma. Most nem volt helye a félelemnek: csak a vihar megállíthatatlan és mindent elemésztő ereje létezett, a repülés gyönyöre.
Árnyék belemarkolt a mennydörgésmadár tollazatába, érezte a bőrét bizsergető elektromosságot. Kék szikrák vonaglottak a kezén, mint megannyi apró kígyó. Eső áztatta az arcát.
— Ez a legjobb! — harsogta túl a vihar dübörgését.
A madár, mintha megértette volna, emelkedni kezdett, minden egyes szárnycsapása mennydörgés volt, és lebukva, szárnyalva hánykolódott a sötét fellegek között.
— Álmomban vadásztam rád — mondta Árnyék, bár a fergeteg kikapkodta az szájából a szavakat. — Álmomban. Szereznem kellett egy tollat.
Igen. — A hang statikus sercegés volt gondolatai hullámhosszán. — A tollainkért jöttek, mert be akarták bizonyítani, hogy férfiak. Eljöttek közénk, kivágták a köveket a fejünkből és a mi életünkkel ajándékozták meg halottaikat.
És akkor Árnyék is meglátta: mennydörgésmadár hevert a hegyoldalban — nőstény lehetett, mert a tollazata barna volt, nem fekete —, de nem régóta lehetett halott. Egy asszony állt mellette. Kovakővel hasította fel a madár koponyáját. Addig turkált a vértől és agytól nyirkos csontszilánkok között, amíg rá nem bukkant a sima kődarabra, aminek a színe a gránátkő homokbarna árnyalatát idézte és áttetsző lángok sziporkáztak a belsejében. Saskő, gondolta Árnyék. A nő a csecsemőjének fogja vinni, aki három éjszaka óta hever holtan, és ráhelyezi kihűlt mellkasára. Amikor újra felkel a nap, a fiú életben lesz és kacagva futkározik majd, az ékkő pedig szürke lesz, ködös és ugyanolyan halott, mint a madár, akitől ellopták.
— Értem — mondta a madárnak.
A madár hátravetette a fejét és felkárogott, hangja maga volt a mennydörgés.
Alattuk egyetlen különös álommá olvadt össze a táj.
Laura szorosan megmarkolta az ágat és várt, hogy a férfi, akit ő Világ úr néven ismert, a közelébe érjen. Háttal állt neki, a vihart nézte és a sötétzöld dombokat odalent.
A mai szomorú világban — gondolta — a jelkép a lényeg. Igen.
A férfi keze lágyan megfogta a jobb vállát.
Jó — gondolta a nő. — Nem akar megriasztani. Fél, hogy kidobom az ágat a viharba, lehajítom a hegyoldalon, és nem találja meg többé.