Amerikai istenek [American Gods - hu]

Odakint egyre erősödött a lárma.

— Maga melyik oldalon áll? — kérdezte a nő.

— Nem erről van szó — felelte a férfi. — De ha már így rákérdezett, én a győztes oldalon állok. Mindig a győztes oldalon.

A nő bólintott, és nem engedte el az ágat.

Hátat fordított Világ úrnak és kinézett a barlang bejáratán. Messze, lent a sziklák között ragyogó fény lüktetett. Egy vékony, mályvaszín arcú ember szakállas férfit fojtogatott, aki egy T alakú fegyverrel ütlegelte, ami úgy festett, mint amivel az autó szélvédőjét szokták lemosni a lámpánál. Sikoly harsant, aztán mindketten eltűntek.

— Oké. Odaadom a botot — mondta a nő.

Világ úr hangja most a háta mögül hallatszott. — Jó kislány — jegyezte meg helyeslően és a hangja most egyszerre tűnt atyáskodónak és meghatározhatatlanul férfiasnak. Laura libabőrös lett tőle.

Csak állt ott, a barlang szájában, amíg meg nem hallotta a férfi lélegzetvételét. Meg kell várnia, míg egészen közel ér. Erre már rájött.

A száguldás nem csupán lélegzetelállító volt — felvillanyozó is.

Cakkos szegélyű villámnyalábként süvítettek át az égen, felhőtől felhőig cikáztak — úgy mozogtak, mint a mennydörgés dübörgő robajlása, mint a hurrikán szívó, könyörtelen léghulláma. Most nem volt helye a félelemnek: csak a vihar megállíthatatlan és mindent elemésztő ereje létezett, a repülés gyönyöre.

Árnyék belemarkolt a mennydörgésmadár tollazatába, érezte a bőrét bizsergető elektromosságot. Kék szikrák vonaglottak a kezén, mint megannyi apró kígyó. Eső áztatta az arcát.

— Ez a legjobb! — harsogta túl a vihar dübörgését.

A madár, mintha megértette volna, emelkedni kezdett, minden egyes szárnycsapása mennydörgés volt, és lebukva, szárnyalva hánykolódott a sötét fellegek között.

— Álmomban vadásztam rád — mondta Árnyék, bár a fergeteg kikapkodta az szájából a szavakat. — Álmomban. Szereznem kellett egy tollat.

Igen. — A hang statikus sercegés volt gondolatai hullámhosszán. — A tollainkért jöttek, mert be akarták bizonyítani, hogy férfiak. Eljöttek közénk, kivágták a köveket a fejünkből és a mi életünkkel ajándékozták meg halottaikat.

És akkor Árnyék is meglátta: mennydörgésmadár hevert a hegyoldalban — nőstény lehetett, mert a tollazata barna volt, nem fekete —, de nem régóta lehetett halott. Egy asszony állt mellette. Kovakővel hasította fel a madár koponyáját. Addig turkált a vértől és agytól nyirkos csontszilánkok között, amíg rá nem bukkant a sima kődarabra, aminek a színe a gránátkő homokbarna árnyalatát idézte és áttetsző lángok sziporkáztak a belsejében. Saskő, gondolta Árnyék. A nő a csecsemőjének fogja vinni, aki három éjszaka óta hever holtan, és ráhelyezi kihűlt mellkasára. Amikor újra felkel a nap, a fiú életben lesz és kacagva futkározik majd, az ékkő pedig szürke lesz, ködös és ugyanolyan halott, mint a madár, akitől ellopták.

— Értem — mondta a madárnak.

A madár hátravetette a fejét és felkárogott, hangja maga volt a mennydörgés.

Alattuk egyetlen különös álommá olvadt össze a táj.

Laura szorosan megmarkolta az ágat és várt, hogy a férfi, akit ő Világ úr néven ismert, a közelébe érjen. Háttal állt neki, a vihart nézte és a sötétzöld dombokat odalent.

A mai szomorú világban — gondolta — a jelkép a lényeg. Igen.

A férfi keze lágyan megfogta a jobb vállát.

Jó — gondolta a nő. — Nem akar megriasztani. Fél, hogy kidobom az ágat a viharba, lehajítom a hegyoldalon, és nem találja meg többé.