Amerikai istenek [American Gods - hu]

A mennydörgésmadár kitátotta a csőrét és meglepően gyengéd kurrogást hallatott.

— Te is hallottad az álmomat? — kérdezte Árnyék.

Finoman megvakargatta a madár fejét. Az úgy törleszkedett hozzá, mint egy lelkes póniló. Árnyék megsimogatta a nyakát és a feje búbját. Aztán a nőhöz fordult.

— Vele utaztál idáig?

— Igen — válaszolta a nő. — Ha megengedi, visszamehetsz vele.

— Hogyan csináltad?

— Egyszerű — mondta Easter. — Nem szabad leesni. Mintha egy villámon lovagolnál.

— Te is ott leszel?

A nő megcsóválta a fejét.

— Én végeztem, édesem — közölte. — Most te jössz. Megteszed, amit meg kell tenned. Fáradt vagyok. Sok szerencsét.

Árnyék biccentett.

— Whiskey Jack. Találkoztam vele. Miután meghaltam. Keresett és megtalált. Ittunk sört.

— Igen — mondta a nő. — Biztosan.

— Találkozunk még valaha? — kérdezte Árnyék.

A nő szeme olyan zöld volt, mint a sarjadó búza. Nem szólt semmit. Aztán hirtelen megrázta a fejét.

— Kétlem — válaszolta.

Árnyék ügyetlenül felkapaszkodott a mennydörgésmadárra. Egy egér érezheti így magát egy sólyom hátán, gondolta. Szájában ózon íze terjengett, fémesen és kékesen. Valami reccsent. A mennydörgésmadár kitárta a szárnyát és erősen csapkodni kezdett.

Amikor a föld a mélybe zuhant alattuk, Árnyék megkapaszkodott hátasának tollaiban, szíve vadul fickándozott a bordái között.

Éppen olyan volt, mint villámon lovagolni.

Laura kivette az ágat a hátsó ülésről. Város urat a vezetőülésen hagyta, kiszállt a kocsiból és a zuhogó esőben besétált Sziklavárosba. A jegyárusító pavilon zárva volt. Amikor elhaladt az ajándékbolt mellett, látta, hogy az ajtaja nyitva áll. A kirakatban süvegcukrok és SZIKLAVÁROS feliratú madáretetők kellették magukat. Aztán belépett a Világ Nyolcadik Csodájába.

Senki sem állította meg, pedig több férfival és nővel találkozott az esőben ázó ösvényen. A legtöbben kissé mesterségesnek tűntek — mások áttetszőek voltak.

Átsétált egy kötélből font függőhídon. Elhaladt a fehér szarvasok parkja mellett, átnyomakodott a Dagiprésen, ahol az ösvény két sziklafal között futott.

Az ösvény végén átlépett egy láncot, ahol egy tábla figyelmeztetett mindenkit, hogy a kiállításnak ez a része most zárva van, és belépett egy barlangba, ahol a részeg gnómokat ábrázoló dioráma előtt egy férfi üldögélt egy műanyag székben. A Washington Postot olvasta egy villanylámpa fényében. Amikor meglátta a nőt, összehajtotta az újságot és a szék alá csúsztatta. Felállt. Magas férfi volt, rövidre nyírt, narancssárga hajjal, drága esőkabátban. Biccentett.

— Ha nem tévedek, Város úr már nem él — mondta. — Üdvözlöm, lándzsahordozó.

— Köszönöm. Sajnálom, ami Mackkel történt — felelte a nő. — A barátja volt?

— Dehogy. Ha meg akarta volna tartani az állását, életben kellett volna maradnia. — Tetőtől talpig végigmérte a nőt, a szemében úgy pislákolt a fény, mint egy kihunyófélben levő tűz parazsa. — Attól tartok, hölgyem, most előnyben van velem szemben. Engem Világ úrnak neveznek idefent, a hegy tetején.

— Én Árnyék felesége vagyok.

— Hát persze. A bájos Laura — mondta a férfi. — Igazán megismerhettem volna. Árnyéknak volt néhány fényképe önről, egykori közös zárkánkban. És engedtessék meg nekem, de sokkal szebben néz ki, mint igazából illene. Nem kellene, hogy is mondjam, előrébb járnia a pusztulás és rothadás rögös útján?

— Úgy is volt — mondta a nő egyszerűen. — De kaptam vizet azoktól a nőktől, ott a farmon, a kútjukból.

A férfi felhúzta a szemöldökét.