Amerikai istenek [American Gods - hu]

Egyszerűen imádta, hogy itt van vele ez a nő, aki éppen kalandot keres.

— Ami azt illeti — vallotta be Laura —, utáltam a gondolatot, hogy lassan megpenészedem. Kezdtem megrothadni ott, ahol voltam. Szóval fogtam magam, és kocsi nélkül, hitelkártya nélkül útnak indultam. Mindössze a kedves idegenek segítségére támaszkodom.

— Nem fél? — kérdezte a férfi. — Tudja, kerülhet szorult helyzetbe, megtámadhatják, vagy esetleg éhezhet.

A nő a fejét csóválta. Aztán tétova mosollyal hozzátette:

— Hiszen magával is így találkoztam, nem? — és a férfi erre nem tudott mit mondani.

Ebéd után átrohantak a kocsihoz, összecsavart japán újságokkal védték magukat a zivatartól és közben hangosan nevettek, mint a gyerekek, akik kint játszanak az esőben.

— Meddig vihetem? — kérdezte a férfi a kocsiban.

— Addig megyek, ameddig maga, Mack — felelte a nő szégyenlősen.

Város úr boldog volt, amiért nem lőtte el azt a Big Mackes tréfát. A lelke mélyén érezte, hogy ez a nő több mint egy egyéjszakás kaland. Lehet, hogy ötven évig tartott, mire rátalált, de végül megérkezett, ő volt az igazi, ez a hosszú, sötét hajú, vad, varázslatos nő.

Ez szerelem volt.

— Nézze — mondta, amikor már nem jártak messze Chattanoogától. Az ablaktörlők suhogva mázolták szét az üvegen az esővizet, szétkenték előttük a város szürkeségét. — Mi lenne, ha keresnék egy motelt ma éjjelre? Én majd kifizetem. És miután leszállítom az árumat, esetleg… Szóval, esetleg vehetnénk egy forró fürdőt közösen, kezdésképpen. Hogy felmelegedjen egy kicsit.

— Ez csodálatosan hangzik — mondta Laura. — Mit szállít?

— Azt az ágat — válaszolta a férfi vihogva. — Azt ott, a hátsó ülésen.

— Jól van — gúnyolódott a nő. — Akkor ne mesélje el, Titokzatos úr.

A férfi azt ajánlotta, várja meg a kocsiban Sziklaváros parkolójában, amíg ő leszállítja az árut. Zuhogó esőben hajtottak felfelé a Kilátó-hegy szerpentinjén, egyszer sem lassítottak harminc mérföldes sebesség alá, és végig világítottak a fényszórók.

A férfi a parkoló hátsó sarkában tette le a kocsit. Leállította a motort.

— Hé, Mack. Nem kapok egy ölelést? — kérdezte Laura mosolyogva.

— Dehogynem — válaszolta Város úr és átölelte a nőt, magához szorította, miközben az autó tetejét kopogva verte az eső. Érezte a haja illatát. A parfümön halványan átsejlett valami kellemetlen szag. Ez az utazás örök velejárója. Igazán rájuk fér az a fürdő, gondolta Város úr. Vajon Chattanoogában lehet olyan levendulaillatú fürdősót kapni, amit az első felesége annyira szeretett? Laura felemelte a fejét, a férfi arcába nézett és szórakozottan megcirógatta Város úr nyakát.

— Mack… én gondolkodtam. Biztosan nagyon szeretné tudni, mi történt a barátaival — mondta. — Sziklával és Deszkával. Tényleg tudni akarja?

— Igen — válaszolta a férfi és közelebb hajolt hozzá, ajkát az első csókra nyitotta. — Persze.

És Laura megmutatta neki.

Árnyék lassú köröket rótt a tisztáson és fokozatosan távolodott a fatörzstől. Néha megállt, és felemelt valamit a földrőclass="underline" egy virágot, egy levelet, egy kavicsot vagy egy ágat, fűszálat. Mindegyiket aprólékosan megvizsgálta, mintha teljes erejével az ág ágságára, a levél levélségére összpontosítana.

Eastert egy fókuszálni tanuló csecsemőre emlékeztette.

Nem merte megszólítani. Ez jelen pillanatban szentségtörés lett volna. Holtfáradtan ült a fűben, és ámuló pillantással figyelte a férfit.

Hat méterre a fától, az elvadult fűben meg a száraz indák között Árnyék egy vászonzsákra bukkant. Felemelte, kibogozta a csomót és meglazította rajta a hurkot.