Amerikai istenek [American Gods - hu]

Aranyszín fény melege és ragyogása mosta át a fűben heverő férfit. Rózsaszín és melegbarna árnyalatok tünedeztek fel a halott testen.

A nő jobb keze mutatóujjával végigsimított a férfi mellkasán. Mintha valami reszketve moccant volna odabent — valami, ami nem volt igazán szívdobbanás, de mégis… Nem vette le a kezét róla, hagyta, ahol volt, a szíve felett.

Árnyék ajkához hajolt és gyengéden a szájába lehelt: kilégzés, belégzés, aztán lassan csók lett belőle. Gyengéd volt a csókja is, tavaszi eső és mezei virágok íze keveredett benne.

A férfi oldalán ismét vér csordult a sebből — a skarlátszín cseppek folyékony rubinkövekként szivárogtak a napfényben, aztán egyszer csak elállt a vérzés. A nő megcsókolta a férfi arcát és a homlokát.

— Gyerünk — mondta neki. — Ideje felkelni. Most történik minden. Nem maradhatsz le róla.

A férfi szempillája megrebbent, majd lassan kinyílt a szeme, színe akár a közeledő este szürkesége, és a nőre pillantott.

A nő elmosolyodott és levette a kezét a mellkasáról.

A férfi megszólalt.

— Visszahívtál — mondta lassan, mint aki elfelejtette, hogyan kell beszélni. A hangjában fájdalom csengett meg zavarodottság.

— Igen.

— Végeztem. Ítéletet hoztak felettem. Vége volt. Visszahívtál. Hogy merészelted?

— Sajnálom.

— Igen.

A férfi lassan felült. Megvonaglott az arca és megérintette az oldalát. Döbbentnek tűnt: bár vérpatak gyöngyözött a bőrén, nem volt alatta seb.

Kinyújtotta a kezét, a nő átkarolta és felsegítette. A férfi úgy nézett körül a réten, mint aki megpróbálja felidézni, mit hogy hívnak: a virágokat a magas fűben, a farmház romjait, a roppant, ezüstszínű fa törzse körül sarjadó bimbókat.

— Emlékszel? — kérdezte a nő. — Emlékszel még, mit tudtál meg?

— Elveszítettem a nevemet és elveszítettem a szívemet. Te pedig visszahoztál.

— Sajnálom — mondta a nő. — Hamarosan harcolni fognak. A régi istenek és az újak.

— Azt akarod, hogy veletek harcoljak? Az idődet vesztegetted.

— Azért hoztalak vissza, mert ezt kellett tennem — felelte a nő. — Te pedig azt teszed, amit neked tenned kell. Rajtad áll. Én elvégeztem a feladatomat.

Hirtelen tudatosult benne, hogy a férfi meztelen, élénkvörösre pirult az arca és elfordította a fejét.

Az esőben és a ködben alakok kapaszkodtak felfelé a hegy sziklás ösvényein.

Fehér rókák ügettek a hegyoldalban egy zöld kabátos, vörös hajú férfi társaságában. Egy bikafejű minotaurusz mellett vasujjú daktülosz iparkodott. Mögöttük egy disznó, egy majom és egy hegyes fogú ghoul küszködött, őket követte egy kék bőrű férfi, aki lángoló íjat szorongatott, egy medve, akinek virágokat tűztek a bundájába, és egy arany láncinget viselő férfi, akinek szemekből volt a kardja.

Szépséges Antinóusz, Hadrianus egykori szeretője csapatnyi dominakirálynő társaságában sétált felfelé — karjukat és keblüket szteroidokkal formálták tökéletesre.

Egy szürke bőrű férfi, akinek egyetlen szeme soklapú smaragd volt, kimért léptekkel igyekezett felfelé több sötét bőrű, zömök ember élén, akik azték faragásokra emlékeztettek szenvtelen arcukkaclass="underline" ők még ismerték azokat a titkokat, amelyeket az őserdő már régen elnyelt.

A hegytetőn rejtőzködő orvlövész megcélozta az egyik fehér rókát és tüzelt. Lövés robaja hallatszott, korditfüst és lőporszag szállt a nyirkos levegőben. A holttest egy fiatal japán nő volt, akinek a lövés lyukat robbantott a gyomrába és az arcát elborította a vér. A tetem lassan halványodni kezdett.

A többiek folytatták az útjukat felfelé, két lábon, négy lábon vagy éppenséggel lábak nélkül.