Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— Sajnálom, ami az unokaöccsével történt.
— Én is. Ezért most itt élek, északon. Messze a fehér ember betegségeitől. A fehér ember útjaitól. A fehér ember tábláitól. A fehér ember sárga Miatáitól. A fehér ember karamelles popcornjától.
— És a fehér ember sörétől is?
Whiskey Jack a dobozra pillantott.
— Ha végre feladjátok és hazamentek, a Budweiser sörfőzdék maradhatnak — mondta.
— Hol vagyunk? — kérdezte Árnyék. — A fán vagyok? Meghaltam? Itt vagyok? Azt hittem, mindennek vége. Mi az igazság?
— Igen — felelte Whiskey Jack.
— „Igen”? Miféle válasz az, hogy „Igen”?
— Jó válasz. Meg igaz is.
— Maga is isten? — kérdezte aztán Árnyék.
Whiskey Jack a fejét csóválta.
— Kultúrhős vagyok — mondta. — Ugyanazt a szarságot csináljuk, mint az istenek, csak mi többször csesszük el a dolgokat és nekünk senki sem hódol. Történeteket mesélnek rólunk, de ha elmondanak egyet, amiben rosszul nézünk ki, elmesélnek egy másikat, amiben egészen jó fejek vagyunk.
— Értem — mondta Árnyék. És nagyjából értette is.
— Nézd — folytatta Whiskey Jack. — Ez a föld nem az isteneknek való. A népem erre egészen hamar rájött. Vannak teremtő szellemek, akik megtalálták, megalkották vagy kiszarták a világot, de gondolj csak bele: ki fog hódolni Kojotnak? Egyszer szeretkezett a Sündisznó Nővel, és több tű állt a farkába, mint egy tűpárnába. Ha vitatkozni kezdett egy sziklával, a szikla nyert.
— Na, szóval a népem rájött, hogy esetleg van a dolgok mögött valami, egy teremtő, egy nagy szellem és mi köszönetet mondunk neki, mert köszönetet mondani jó. De soha nem emeltünk templomokat. Nem volt rá szükségünk. A föld a templomunk. A föld a vallás. A föld öregebb és bölcsebb, mint azok, akik járnak rajta. Lazacot adott nekünk meg kukoricát, bölényt meg vándorgalambot. Tuszkarora-rizst és süllőt. Dinnyét, sütőtököt és pulykát. És mi az ő gyermekei voltunk, mint a sün, a borz meg a kék szajkó.
Végzett a második sörével és a vízesés alján hömpölygő folyó felé mutatott.
— Ha követed egy darabig azt a folyót, elérsz a tavakhoz, ahol vadrizs terem. Ha aratás idején kenuba szállsz egy barátoddal, aztán a kenudba rázod a rizst, megfőzöd és elteszed, nagyon sokáig eltart. Különböző helyeken különböző ennivalók teremnek. Ha elég sokáig mész dél felé, narancsfákat, citromfákat találsz, meg olyan puha zöld izéket, úgy néznek ki, mint a körte…
— Avokádó.
— Avokádó — bólintott Whiskey Jack. — Az. Errefelé nem terem meg. Ez a föld a vadrizsé. Meg a rénszarvasoké. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy Amerika is ilyen. Itt nem élnek meg az istenek. Nem jó nekik itt. Mintha avokádót akarnál termeszteni a vadrizs földjén.
— Lehet, hogy nem jó nekik itt — mondta Árnyék, mert hirtelen emlékezett mindenre —, de háborúzni fognak.
Akkor látta először Whiskey Jacket nevetni. Ugató hangon nevetett, nem különösebben jókedvűen.
— Hé, Árnyék — mondta. — Ha a barátaid kútba ugranának, te is utánuk ugranál?
— Talán. — Árnyék jól érezte magát. Valószínűleg nemcsak a sörtől. Nem is emlékezett rá, mikor volt ennyire élő, ennyire összeszedett.
— Ez nem háború lesz.
— Akkor micsoda?
Whiskey Jack addig gyűrögette a sörösdobozt, amíg az teljesen lapos nem lett.
— Nézd — mondta, és a vízesésre mutatott. A napkorong most már egészen magasan járt az égen, és átragyogott a permeten: szivárványhíd ívelt a levegőben. Árnyék úgy érezte, életében nem látott még ilyen gyönyörűséget.
— Ez vérfürdő lesz — mondta Whiskey Jack egyszerűen.
És akkor Árnyék rájött. Döbbenetesen egyértelmű volt. Megcsóválta a fejét, aztán kuncogni kezdett, megint a fejét csóválta, és a kuncogásból öblös nevetés lett.
— Jól vagy?
— Remekül — mondta Árnyék. — Csak megláttam a rejtőzködő indiánokat. Nem mindet. De akkor is megláttam őket.
— Biztos winnebagók. Azok aztán soha nem bírtak rejtőzködni. — Felnézett a napra. — Ideje visszamenni — mondta. Felállt.
— Ez egy kétemberes stikli — mondta Árnyék. — Nem is háború, igaz?
Whiskey Jack megpaskolta Árnyék karját.
— Nem is vagy te olyan buta — mondta.
Visszasétáltak a kunyhóhoz. Whiskey Jack kinyitotta az ajtót. Árnyék tétovázott.
— Bárcsak itt maradhatnék veled — mondta. — Ez jó helynek látszik.
— Sok jó hely van — mondta Whiskey Jack. — Nagyjából ez itt a lényeg. Figyelj, az istenek meghalnak, ha elfelejtik őket. Az emberek is elpusztulnak. De a föld mindig itt van. A jó helyek meg a rosszak is. A föld nem megy sehová. És én sem.
Árnyék becsukta az ajtót. Valami húzta maga felé. Ismét egyedül állt a sötétségben, de a sötétség egyre fényesebb és fényesebb lett, míg a végén olyan fényesen ragyogott, mint a nap.
És elkezdődött a kínszenvedés.
Easter átsétált a tisztáson, és tavaszi virágok szökkentek szárba a nyomában.
Elsétált oda, ahol hosszú idővel ezelőtt egy farmház állt. Néhány falcsonk még most is korhadt fogként meredezett elő a gazos fűtengerből. Szemerkélt az eső. Alacsonyan sodródtak a sötét felhők, hideg volt.
Nem sokkal a néhai farmház mögött egy fa állt, hatalmas, ezüstszürke fa — minden tekintetben halott és csupasz. A fa előtt kifakult lepedőfoszlányok hevertek a fűben. A nő megállt a szétfoszlott lepedő előtt, lehajolt és felemelt egy barnásfehér valamit a földrőclass="underline" rendkívül összerágott csontdarabka volt, ami valaha akár egy emberi koponya része is lehetett. A nő visszadobta a fűbe.
Aztán felnézett a fán lógó férfira, és szárazon elmosolyodott.