Amerikai istenek [American Gods - hu]

Így hát amikor meglátta az út mellett sétáló nőt, önkéntelenül mosoly öntötte el az arcát.

— Hála Istennek — szólalt meg hangosan és megállt a nő mellett. Leeresztette az ablakot. — Ne haragudjon, asszonyom. Kissé eltévedtem. Meg tudná mondani nekem, hogyan juthatok el innen a nyolcvanegyes sztrádára?

A nő bebámult az anyósülés ablakán és megnézte magának.

— Tudja, nem igazán bírom elmagyarázni. De ha akarja, megmutathatom. — Sápadt arca volt, meg hosszú, fekete haja.

— Másszon be — mondta Város. — Először is tankolnunk kell valahol.

— Kösz — mondta a nő. — Úgyis stoppolni akartam. — Beszállt. Megdöbbentően kék szeme volt. — Itt egy ág az ülésen — jegyezte meg meglepetten.

— Dobja csak hátra. Hová megy? — kérdezte a férfi. — Asszonyom, ha segít nekem eljutni egy benzinkútig, onnan pedig egy sztrádára, hajlandó vagyok elvinni egészen a háza ajtajáig.

— Köszönöm — mondta a nő. — De azt hiszem, én messzebb megyek. Ha kitesz a sztrádán, az nekem bőven elég. Majd csak találok egy kamionost, aki felvesz. — És elmosolyodott — féloldalas, határozott mosollyal. Ez a mosoly döntött el mindent.

— Asszonyom — mondta a férfi —, velem sokkal jobban jár, mint egy kamionossal. — Az orrába csapott a nő parfümje. Bódító, nehéz, émelyítő illata volt, mint a magnóliáknak vagy az orgonának, de a férfit nem zavarta.

— Georgia államba megyek — mondta a nő. — Jó messze van innen.

— Én Chattanoogába. Ameddig tudom, elviszem.

— Mmm — mondta a nő. — Hogy hívják?

— Mack a nevem — felelte Város úr. Ha nőket próbált felszedni egy szórakozóhelyen, néha azt is hozzátette: „De akik igazán jól ismernek, csak Big Macknek hívnak.” Ezzel még ráér. Hosszú út áll előttük, és rengeteg idejük lesz jobban megismerkedni egymással. — A magáé?

— Laura — közölte a nő.

— Nos, Laura — mondta a férfi —, biztosan összebarátkozunk.

A kövér kölyök a Szivárványteremben bukkant rá Világ úrra. A helyiséget fallal választották el az ösvénytől, és az ablaküvegekre átlátszó zöld, piros és sárga fóliát ragasztottak. Világ úr türelmetlenül járkált ablaktól ablakig, egymás után megbámulta az aranyszín, vörös és zöld világot. Narancsvörös haját olyan rövidre vágta, hogy kilátszott alóla a fejbőre. Hosszú Burberry esőkabátot viselt.

A kövér kölyök köhögött. Világ úr felpillantott.

— Elnézést… Világ úr!

— Igen? Minden a terv szerint halad?

A kövér kölyöknek kiszáradt a szája. Megnyalta az ajkát.

— Mindent elrendeztem — mondta. — A helikopterekről még nem érkezett visszajelzés.

— Jönnek, ha szükségünk van rájuk.

— Jó — mondta a kövér kölyök. — Jó. — Csak állt ott és nem szólt semmit, de nem is távozott. Homlokán horzsolás éktelenkedett.

— Tehetek még valamit érted? — szólalt meg Világ úr egy kis idő múlva. Csend. A fiú nyelt egyet és bólintott.

— Igen.

— Netán úgy gondolod, nyugodtabban beszélgethetnénk négyszemközt?

A fiú ismét bólintott.

Világ úr elsétált vele a saját hadműveleti központjába, egy nyirkos barlangba, ahol a dioráma holdfényes kirándulásra induló részeg manókat ábrázolt. A bejáratnál tábla figyelmeztette a turistákat, hogy odabent felújítás zajlik, belépni tilos. Leültek a műanyag székekre.

— Miben segíthetek? — kérdezte Világ úr.

— Igen. Oké. Rendben, két dologról van szó. Oké. Az első. Mire várunk? A második. A második nehezebb. Nézze. Vannak fegyvereink. Ugye. Van tűzerőnk. Nekik meg? Szaros kardjaik meg késeik meg szaros kalapácsaik vannak, meg kőbaltáik. Meg izé, feszítővas. Nekünk meg kibaszottul értelmes bombáink vannak.