Amerikai istenek [American Gods - hu]

Két pont jelent meg az égen, közvetlenül a felhők alatt: egy kicsi meg egy nagyobb. A reggeli szél esőcseppeket sodort az arcába.

Mezítlábas kislány jött ki a táborból és elindult Easter felé. Megállt egy fa mellett, felemelte a szoknyáját és leguggolt. Amikor végzett, Easter odakiáltott neki. A lány odasétált hozzá.

— Jó reggelt, asszonyom — mondta. — Hamarosan kezdetét veszi a csata. — Kidugta rózsaszín nyelvét és megnyalta vörös ajkát. A vállára bőrszíjjal egy varjúszárnyat erősített, nyakában egy varjúláb lógott láncon. Karját tetovált kék vonalak, minták és bonyolult csomók borították be.

— Honnan tudod?

A lány elvigyorodott.

— Macha vagyok, az egyik Morrigan. Messziről megérzem a közelgő háború szagát. Én a háború istennője vagyok, és én mondom, a mai nap folyamán vér fog folyni.

— Ó — mondta Easter. — Rendben. Na tessék. — A kisebbik pontot nézte az égen, ami most megpördült és kődarabként zuhant feléjük.

— És megküzdünk velük, megöljük mindet, egyesével — folytatta a lány. — A fejük hadizsákmány lesz, szemüket és hullájukat varjak falják majd fel. — A pontból madár lett, ami kiterjesztett szárnnyal lovagolta meg a reggeli széllökéseket. Easter oldalra biccentette a fejét.

— Ez valami titkos tudás, amit csak a háború istennői ismernek? — kérdezte. — Tudod, ki fog nyerni? Ki vágja le kinek a fejét?

— Nem — válaszolta a lány. — Kiszagolom a csatát, de ennyi az egész. Viszont győzni fogunk. Nem? Győznünk kelt. Láttam, mit műveltek a Mindenek Atyjával. Vagy ők, vagy mi.

— Igen — mondta Easter. — Azt hiszem, igazad van.

A lány ismét elmosolyodott a reggeli félhomályban, aztán elindult vissza a táborba. Easter megérintett egy zöld hajtást, ami késpengeként meredt elő a talajból. A hajtás növekedni kezdett, míg a végén Easter keze egy zöld tulipánfejen pihent. Ha a nap már magasan jár, a tulipán is kinyitja szirmait.

A nő felnézett a sólyomra.

— Segíthetek valamiben? — kérdezte.

A sólyom öt méterre Easter feje fölött keringett lassan, aztán vitorlázva megindult lefelé és a közelben leszállt. Tébolyult szemmel méregette a nőt.

— Szia, kicsim — mondta neki a nő. — No, mutasd meg nekem, hogy festesz valójában, jó?

A sólyom bizonytalanul Easter felé ugrott egyet és a következő pillanatban már nem madár volt, hanem egy fiatalember. A nőre nézett, aztán a fűre. — Te? — kérdezte. Pillantása egy percre sem pihent meg, az eget nézte, a füvet, a bokrokat. A nőt nem.

— Én — mondta Easter. — Mi van velem?

— Te. — A férfi elhallgatott. Úgy tűnt, megpróbálja összeszedni a gondolatait — különös fintor suhant át az arcán. Túl sok időt töltött madárként — gondolta a nő. — Elfelejtette, milyen embernek lenni. — Türelmesen várt. A férfi végül így szólt:

— Eljössz velem?

— Talán. Hová akarsz vinni?

— A férfi a fán. Szüksége van rád. Szellem seb az oldalában. Jött a vér, aztán elállt. Azt hiszem, halott.

— Háború van. Nem mehetek el csakúgy innen.

A meztelen férfi nem szólt erre semmit, csak egyik lábáról a másikra állt, mint aki nem biztos saját súlyában, esetleg hintázó ágakhoz vagy a levegőhöz szokott volna.

— Ha örökre elmegy, mindennek vége — mondta aztán.

— De a csata…

— Ha ő elvész, nem számít, ki győz. — Úgy festett, mint akinek most egy takaróra meg egy pohár cukros kávéra lenne szüksége, és valakire, aki elvinné innen valahová, ahol addig zagyválhatna és remeghetne, amíg vissza nem nyeri a józan eszét. Mereven az oldalához szorította a kezét.