Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Nézze…

— Nem kellenek mártírok, Város.

És Város úr bólintott, elvette a fekete bőrtokba rejtett kést és elfojtotta a dühöt, ami olyan régóta gyűlt már a lelke legmélyén.

Az Árnyék iránt érzett gyűlölet személyisége részévé vált. Amikor álomba merült, Árnyék komor arcát látta maga előtt, a mosolyát, ami nem is volt mosoly, mert Árnyék úgy mosolygott, hogy nem is mosolygott, és Város úr ilyenkor legszívesebben gyomorszájon vágta volna, és még elalvás közben is érezte, hogy összeszorítja a fogait, halántékán megfeszülnek az erek és ég a torka.

Áthajtott a réten egy elhagyatott farmház mellett. Felért a dombtetőre és meglátta a fát. A közelben leállította a kocsit. A műszerfal órája reggel 6:38-at mutatott. A kulcsot a helyén hagyta és a fához sétált.

A fa hatalmas volt — és mintha külön méretarányok vonatkoztak volna rá. Város nem tudta eldönteni, vajon ötven vagy kétszáz láb magas-e. A kérge szürke volt, mint egy puha selyemsál.

Nem sokkal a föld felett egy meztelen férfi lógott a fán, akit kötelekkel erősítettek a törzshöz, a fa gyökerénél pedig lepedőkbe csavart test hevert. Amikor Város odaért, rögtön rájött, mi lehet az. Cipője orrával lelökte a leplet. Szerda félig szétroncsolt arca bámult rá.

Megérkezett a fához. Átsétált a túloldalra, hogy ne lássák a farmház vak ablakszemei, aztán lehúzta a sliccét és levizelte a törzset. Felhúzta a sliccét. Visszasétált a házhoz, talált egy fából készült tolólétrát, amit visszavitt a fához. Óvatosan a törzsnek támasztotta. Aztán felmászott.

Árnyék ernyedt testtel lógott a kötelekről. Város nem tudta, él-e egyáltalán: mellkasa nem emelkedett és nem is süllyedt. Halott vagy majdnem halott: mit számít?

— Helló, seggfej — mondta Város úr hangosan. Árnyék meg sem moccant.

Város felért az utolsó fokra és előhúzta a kést. Talált egy kisebb ágat, ami megfelelt Világ úr követelményeinek, aztán a késsel félig elfűrészelte a tövét és letörte. Kilencven centi hosszú lehetett.

Visszatette a kést a tokba. Elindult lefelé a létrán. Amikor Árnyék mellé ért, megállt. — Istenem, mennyire utállak — mondta. Szerette volna elővenni a pisztolyát és lelőni, de tudta, hogy nem szabad. Aztán megmarkolta az ágat, és a levegőbe, a felakasztott ember felé döfött vele. Ösztönös mozdulat volt, ott lapult benne Város úr minden csalódottsága és haragja. Azt képzelte, hogy egy lándzsa van a kezében, amit Árnyék gyomrába szúr.

— Gyerünk — szólalt meg hangosan. — Ideje indulni. — Az elmebaj első jele — gondolta. — Amikor már magadban beszélsz. — Néhány fokkal lejjebb ment, majd leugrott. A kezében tartott ágra nézett és úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki kardnak vagy lándzsának képzeli a kezében szorongatott botot. Bármelyik fáról levághattam volna ezt az ágat — gondolta. — Ki a fasz jönne rá?

Világ úr rájönne — gondolta aztán.

Visszavitte a létrát az épülethez. A szeme sarkából mintha mozgást látott volna, benézett az ablakon a törött bútorokkal telizsúfolt, málló falú, sötét szobába, és egy pillanatra, mintha félig álomkép lett volna, azt hitte, három asszonyt lát odabent, a félhomályos nappaliban.

Az egyikük kötögetett. A másik egyenesen őt bámulta. A harmadik aludt. A nő, aki őt bámulta, elmosolyodott, széles mosolyra húzódott a szája, ami fültől fülig ért, szinte kettévágta az arcát. Ezután felemelte az ujját, a nyakához érintette, és gyengéden egyik oldalról a másikra húzta.