Amerikai istenek [American Gods - hu]

Keskeny előszobában találta magát, amit majdnem teljesen eltorlaszolt egy magas, poros zongora. Az épület belsejében ódon, nyirkos szag terjengett. Átnyomakodott a zongora mellett, belökött egy ajtót, és egy düledező bútorokkal zsúfolt lepusztult nappaliban találta magát. Olajlámpás világított a kandallópárkányon. A kandallóban égett a tűz, pedig kintről nem látta és nem is érezte a füstöt. A tűz árnyalatnyit sem enyhített a szobát elárasztó fagyos hidegen, bár Laura hajlandó lett volna elismerni, hogy ez talán nem is a szoba hibája.

Laurának fájt a halál, bár ezt a fájdalmat nagyrészt egyes dolgok hiánya okozta: a sejtjeit kiszikkasztó szomjúság, a csontjaiba telepedett, emésztő hideg. Néha eltűnődött rajta, vajon egy máglya pattogó, ropogó lángjai vagy a föld puha, langyos takarója felmelegítené-e, vajon a hideg tenger csillapíthatná-e a szomját…

Most vette észre, hogy nincs egyedül a szobában.

Három asszony ült egy ódon díványon, mintha egy kiállítás egymáshoz tartozó műtárgyai lennének. A díványt bársonyhuzat védte, megkopott, barna színe valaha, száz évvel ezelőtt ragyogó kanárisárga lehetett. Amióta belépett az ajtón, az asszonyok le sem vették róla a szemüket, de nem szóltak semmit.

Laura nem is hitte volna, hogy lesz itt valaki.

Valami tekergőzve befurakodott az orrüregébe. Laura zsebkendőt keresgélt a kabátujjában, aztán kifújta az orrát. Összegyűrte a zsebkendőt, és tartalmával együtt az égő szénrögök közé hajította, figyelte, amint összezsugorodik, megfeketedik és narancsszínű hártyává válik. Figyelte, hogyan égnek apróra és feketére a kukacok.

Ezután visszafordult a díványon ülő asszonyokhoz. Amióta belépett, meg sem rezzentek, egyetlen izmuk sem moccant. Őt bámulták.

— Helló. A maguké a farm? — kérdezte Laura.

A legnagyobb nő bólintott. Nagyon vörös kezei voltak és szenvtelen arccal nézte Laurát.

— Árnyék — ő az a fickó a fán. A férjem — azt mondta, szóljak maguknak, hogy azt szeretné, ha adnának nekem vizet. — Valami nagy moccant a belei mélyén. Tekergőzött párat, aztán elcsitult.

A legkisebb nő lekecmergett a díványról. Amíg ült, a lába le sem ért a földre. Sietős léptekkel kiment a szobából.

Nyíló és csukódó ajtók hangja döndült végig a házon. Aztán több hangos csikordulás hallatszott kintről. Mindegyiket vízcsobbanás kísérte.

Az aprócska nő pillanatokon belül visszatért. Agyagból készült barna vizeskancsót szorongatott a kezében. Óvatosan letette az asztalra, majd visszatért a díványhoz. Erőlködve, kapálózva feltornázta magát a bútorra, és ismét helyet foglalt a nővérei mellett.

— Köszönöm. — Laura az asztalhoz lépett, tekintetével poharat vagy csészét keresett, de sehol sem látott ilyesmit. Felemelte a kancsót. Nehezebb volt, mint hitte. A víz teljesen átlátszó volt benne.

Ajkához emelte a kancsót és inni kezdett.

A víz rettenetesen hideg volt, Laura nem is tudta elképzelni, hogyan lehet még folyékony. Lefagyasztotta a nyelvét, a fogát, a nyelőcsövét. De ő ivott tovább, képtelen volt abbahagyni, és érezte, amint a gyomrát, beleit, szívét, ereit elárasztja a fagy.

Testét elöntötte a víz. Folyékony jég volt.

Észrevette, hogy a kancsó üres és meglepetten letette az asztalra.

Az asszonyok szenvtelen arccal méregették. Laura a halála óta nem gondolkodott metaforákban: a dolgok vagy léteztek, vagy nem. De most, amint a díványon ülő alakokra nézett, bírák vagy kísérleti állatokat figyelő tudósok jutottak eszébe.