Amerikai istenek [American Gods - hu]

Ütött-kopott nyerges vontató gurult a parkolóba, és több elcsigázott vita és ruszalka kászálódott le róla, arcukon elkenődött a smink, a harisnyájukon leszaladt a szem, szemük leragadt az álmosságtól.

A hegy lábánál, egy liget rejtekében egy idősebb wampyr Marlboróval kínált egy meztelen, majomszerű lényt, akit bozontos, narancssárga szőr borított. Az kegyesen elfogadta és némán füstölve üldögéltek egymás mellett.

Egy Toyota Previa állt meg az út mentén, hét kínai szállt ki belőle, férfiak és nők vegyesen. Elsősorban rendkívül tiszták voltak és olyan sötét öltönyt viseltek, mint egyes államokban az alacsonyabb beosztású kormányhivatalnokok. Egyikük csiptetős írótáblát szorongatott a kezében, ő ellenőrizte a csomagtartóból kipakolt nagy golftáskákat: a táskákban díszes, lakkozott nyelű kardok voltak, faragott botok meg tükrök. A fegyvereket kiosztották, ellenőrizték, és mindenki aláírta az elismervényt.

Egy rozsdás kocsiból egy valaha rendkívül híres komikus mászott elő, akiről azt hitték, hogy a húszas években meghalt — aztán levette a ruháját, és kecskelába volt alatta, meg farka, rövid, akár a kecskéknek.

Befutott négy mexikói, mind csupa mosoly, hajuk fekete és csillogó: barna papírzacskóba rejtett üveget adogattak körbe egymásnak, amiből porrá tört csokoládé, szesz és vér keserű keverékét itták.

Fekete szakállú, alacsony férfi sétált a mezőn, aki poros keménykalapot viselt, hosszú, fürtös pajesza volt és elrongyolódott imasál lógott a nyakában. Néhány méterrel mögötte a társa követte, aki kétszer akkora volt, mint ő, színe fehéres-szürke, mint a jóféle lengyel agyag. A homlokába karcolt felirat azt jelentette, élet.

Jöttek és jöttek. Megérkezett egy taxi, néhány ráksasza, az indiai szubkontinens démona mászott ki belőle, és csak őgyelegtek ott, szótlanul méregetve a hegy lábánál összegyűlteket, míg rá nem bukkantak Mama-dzsire, aki lehunyt szemmel imádkozott. Ő volt az egyetlen ismerősük, de így sem tudták, bölcs dolog-e a közelébe menni, mert emlékeztek még a sok régi csatára. Mama-dzsi megdörgölte a nyakában lógó, koponyákból készített láncot. Barna bőre lassan feketére váltott, üvegesen csillogó feketére, mint az obszidián: ajka mosolyra görbült, és nagyon hosszú, fehér fogai voltak. Kinyitotta az összes szemét, magához intette a ráksaszákat és úgy üdvözölte őket, mintha saját gyermekei lennének.

Az utóbbi napok északon és keleten dühöngő viharai fikarcnyit sem enyhítettek a nyomott, kellemetlen hangulaton. A helyi meteorológusok felhívták az emberek figyelmét azokra a magas légnyomású, mozdulatlan területekre, ahol tornádók is születhetnek. Nappal meleg volt, de éjszaka hideg.

Laza csoportokba verődtek, néha nemzetiség, rassz, temperamentum, sőt olykor faj alapján. Nyugtalannak tűntek. Fáradtnak.

Néhányan beszélgettek. Nagy ritkán nevetés harsant, de az is fojtottan és elszórtan. Sört adogattak körbe hatos csomagokban.

Több helybéli farmer bukkant fel, férfiak és nők, akiknek különös módon mozgott a testük: amikor megszólaltak, az őket meglovagoló loák hangján beszéltek: egy magas, fekete férfi szájából Papa Legba szólt, aki a kapukat nyitja — Samedi báró, a halál voudon ura egy chattanoogai gót kamaszlány testét vette birtokba, valószínűleg fekete selyemcilindere miatt, ami ferdén ült fekete haján. A lány a báró mély hangján beszélt, hihetetlen méretű szivart szívott, és három gédének, a halottak loáinak parancsolt. A gédék három középkorú testvérbe bújtak. Mindhárman sörétes puskát szorongattak, bámulatosan mocskos vicceket meséltek, amelyeken egyedül ők bírtak nevetni, és érdes, rekedt hangjukon ezt gyakran meg is tették.