Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
A Kilátó-hegy mélyében folyosók és barlangok húzódnak, némelyikük rendkívül régi. A legtöbbjét mostanra lezárták, bár egy helyi üzletember feltárt egy föld alatti vízesést, amit Rubin-vízesésnek nevezett el. Lifttel lehet lemenni oda. Igazi turistalátványosság, bár a legfontosabb látnivaló fenn van a Kilátó-hegy tetején. Ez a Sziklaváros.
Sziklaváros hatalmas díszkertként kezdődik a hegyoldalban: az ösvények sziklák között, sziklák felett és sziklákon keresztül vezetnek. A turisták kukoricát szórnak a szarvasetetőkbe, átkelnek a függőhídon, és pénzbedobós távcsöveken keresztül csodálják a kilátást — ritka, napsütéses napon, ha teljesen tiszta az idő, valóban be lehet látni hét államot. És innen a tetőről, mintha egy különös pokolba ereszkednének alá, évente több millió látogató lép be a barlangokba, ahol rosszul megvilágított bábuk várják őket, híres meséket és gyerekdalokat felidéző diorámákban. Amikor a látogatók távoznak, mindannyian zavartak egy kicsit, mert nem tudják, miért jöttek, mit is láttak, és egyáltalán jól érezték-e magukat vagy sem.
Az Egyesült Államok minden részéből érkeztek. Ők nem turisták voltak. Kocsival jöttek meg repülővel, busszal, vonattal és gyalog. Néhányan repültek — alacsonyan és kizárólag az éjszaka leple alatt. Néhányan a maguk módján jöttek, a föld alatt. A legtöbben stoppoltak, ideges motorosok és kamionsofőrök mellé kéredzkedtek fel. Akik kocsival vagy kamionnal jöttek, az út mellett, a benzinkutaknál vagy az éttermekben észrevették azokat, akik gyalogszerrel keltek útra, és amikor felismerték, kicsodák valójában, felvették őket maguk mellé.
Az út porával lepve, kimerülten érkeztek a Kilátó-hegy lábához.
Amikor felnéztek az erdős hegyoldalon, látták — vagy azt hitték, hogy látják — Sziklaváros ösvényeit, kertjeit és vízeséseit.
Kora reggel kezdtek szállingózni. A második nagy hullám szürkületkor érkezett. Aztán napokig csak jöttek és jöttek.
Ütött-kopott nyerges vontató gurult a parkolóba, és több elcsigázott vita és ruszalka kászálódott le róla, arcukon elkenődött a smink, a harisnyájukon leszaladt a szem, szemük leragadt az álmosságtól.
A hegy lábánál, egy liget rejtekében egy idősebb wampyr Marlboróval kínált egy meztelen, majomszerű lényt, akit bozontos, narancssárga szőr borított. Az kegyesen elfogadta és némán füstölve üldögéltek egymás mellett.
Egy Toyota Previa állt meg az út mentén, hét kínai szállt ki belőle, férfiak és nők vegyesen. Elsősorban rendkívül tiszták voltak és olyan sötét öltönyt viseltek, mint egyes államokban az alacsonyabb beosztású kormányhivatalnokok. Egyikük csiptetős írótáblát szorongatott a kezében, ő ellenőrizte a csomagtartóból kipakolt nagy golftáskákat: a táskákban díszes, lakkozott nyelű kardok voltak, faragott botok meg tükrök. A fegyvereket kiosztották, ellenőrizték, és mindenki aláírta az elismervényt.
Egy rozsdás kocsiból egy valaha rendkívül híres komikus mászott elő, akiről azt hitték, hogy a húszas években meghalt — aztán levette a ruháját, és kecskelába volt alatta, meg farka, rövid, akár a kecskéknek.
Befutott négy mexikói, mind csupa mosoly, hajuk fekete és csillogó: barna papírzacskóba rejtett üveget adogattak körbe egymásnak, amiből porrá tört csokoládé, szesz és vér keserű keverékét itták.
Fekete szakállú, alacsony férfi sétált a mezőn, aki poros keménykalapot viselt, hosszú, fürtös pajesza volt és elrongyolódott imasál lógott a nyakában. Néhány méterrel mögötte a társa követte, aki kétszer akkora volt, mint ő, színe fehéres-szürke, mint a jóféle lengyel agyag. A homlokába karcolt felirat azt jelentette, élet.
Jöttek és jöttek. Megérkezett egy taxi, néhány ráksasza, az indiai szubkontinens démona mászott ki belőle, és csak őgyelegtek ott, szótlanul méregetve a hegy lábánál összegyűlteket, míg rá nem bukkantak Mama-dzsire, aki lehunyt szemmel imádkozott. Ő volt az egyetlen ismerősük, de így sem tudták, bölcs dolog-e a közelébe menni, mert emlékeztek még a sok régi csatára. Mama-dzsi megdörgölte a nyakában lógó, koponyákból készített láncot. Barna bőre lassan feketére váltott, üvegesen csillogó feketére, mint az obszidián: ajka mosolyra görbült, és nagyon hosszú, fehér fogai voltak. Kinyitotta az összes szemét, magához intette a ráksaszákat és úgy üdvözölte őket, mintha saját gyermekei lennének.
Az utóbbi napok északon és keleten dühöngő viharai fikarcnyit sem enyhítettek a nyomott, kellemetlen hangulaton. A helyi meteorológusok felhívták az emberek figyelmét azokra a magas légnyomású, mozdulatlan területekre, ahol tornádók is születhetnek. Nappal meleg volt, de éjszaka hideg.
Laza csoportokba verődtek, néha nemzetiség, rassz, temperamentum, sőt olykor faj alapján. Nyugtalannak tűntek. Fáradtnak.
Néhányan beszélgettek. Nagy ritkán nevetés harsant, de az is fojtottan és elszórtan. Sört adogattak körbe hatos csomagokban.
Több helybéli farmer bukkant fel, férfiak és nők, akiknek különös módon mozgott a testük: amikor megszólaltak, az őket meglovagoló loák hangján beszéltek: egy magas, fekete férfi szájából Papa Legba szólt, aki a kapukat nyitja — Samedi báró, a halál voudon ura egy chattanoogai gót kamaszlány testét vette birtokba, valószínűleg fekete selyemcilindere miatt, ami ferdén ült fekete haján. A lány a báró mély hangján beszélt, hihetetlen méretű szivart szívott, és három gédének, a halottak loáinak parancsolt. A gédék három középkorú testvérbe bújtak. Mindhárman sörétes puskát szorongattak, bámulatosan mocskos vicceket meséltek, amelyeken egyedül ők bírtak nevetni, és érdes, rekedt hangjukon ezt gyakran meg is tették.