Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Ti, emberek úgy beszéltek az élőkről meg a halottakról, mintha az egymást kölcsönösen kizáró két kategória lenne. Mintha nem létezne olyan folyó, ami egyben út is, vagy olyan dal, ami egyszersmind egy szín.

— De nem is létezik — mondta Árnyék. — Vagy mégis? — A visszhang a tó túloldaláról súgta vissza saját szavait.

— Nem szabad elfelejtened — magyarázta Ibis úr —, hogy az élet meg a halál ugyanannak az érmének a két oldala. Mint a fej és az írás.

— És ha az én pénzem mindkét felén ugyanaz van?

— Olyan nincsen.

Csendben suhantak a fekete vízen, és Árnyék hirtelen megborzongott. Úgy tűnt neki, mintha a víz üvegszerű felszíne alól gyermekek merednének rá vádlón: arcuk felpuffadt és felpuhult a víztől, vak szemük ködösen meredt felfelé.

A föld alatti barlangban nem fújt szél, semmi sem zavarta meg a tó fekete felszínét.

— Tehát meghaltam — mondta Árnyék. Kezdett hozzászokni a gondolathoz. — Vagy hamarosan meg fogok.

— A Holtak Csarnokába tartunk. Magam kértem, hogy a kísérőd lehessek.

— Miért?

— Keményen dolgoztál. Miért ne?

— Mert… — Árnyék a megfelelő szavakat keresgélte. — Mert én sohasem hittem benned. Mert alig tudok valamit az egyiptomi mitológiáról. Mert nem erre számítottam. Mi történt Szent Péterrel és a Mennyek Kapujával?

A hosszú csőrű, sápadt alak komoran megcsóválta a fejét.

— Az nem számít, hittél-e bennünk vagy sem — mondta Ibis úr. — Mi hittünk benned.

A csónak alja partot ért. Ibis úr kilépett a vízbe, és intett Árnyéknak. Ibis úr megragadta az orrhoz erősített kötelet és Árnyék kezébe nyomta a lámpást. Félhold alakja volt. Kigázoltak a partra, ahol Ibis úr a sziklapadlóból kiálló vaskarikához kötötte a kötelet. Ezután elvette Árnyéktól a lámpát és fürgén megindult előre. Olyan magasra emelte a lámpát, amennyire csak tudta, és roppant árnyékokat varázsolt a kőfalakra meg a mennyezetre.

— Félsz? — kérdezte Ibis úr.

— Nem.

— Nos, akkor próbáld meg gyorsan kifejleszteni magadban az őszinte áhítat és a spirituális rettegés érzését. Jelen helyzetedhez ezek illenének a legjobban.

Árnyék nem félt. Kíváncsi volt és kicsit nyugtalan, de nem félt. Nem félt a mozgolódó sötétségtől, sem attól, hogy meghalt, még attól a ház nagyságú, kutyafejű lénytől sem, aki mereven bámulta őket. Mély torokhangon felmordult és Árnyék érezte, hogy a tarkóján feláll a szőr.

— Árnyék — mondta a teremtmény. — Eljött az ítélet ideje.

Árnyék felpillantott a lényre.

— Jacquel úr?

Anubisz lehajolt, hatalmas, sötét mancsába fogta Árnyékot és az arca elé emelte.

A sakálfej csillogó, ragyogó szeme alaposan végigmérte, úgy nézte, ahogyan Jacquel úr vizsgálgatta azt a kiterített, halott lányt. Árnyék tudta, hogy most minden hibáját, ballépését és gyengeségét kiszedik belőle, lemérik és felbecsülik — bizonyos értelemben olyan volt ez, mintha felboncolnák, apró darabkákat vágnának belőle, és azokat megkóstolnák.

Azokat a dolgokat, amelyek nem váltak becsületünkre, hajlamosak vagyunk elfelejteni. Utólagos mentségeket keresünk, esetleg egyszerű hazugságokkal vagy a feledés vastag porával takarjuk el őket. Mindaz, amit Árnyék valaha is elkövetett, de nem volt rá büszke, az összes dolog, amit legszívesebben máshogyan csinált vagy egyáltalán meg sem csinált volna, most a bűntudat és a megbánás örvénylő viharaként zúdult le rá, és nem bújhatott előle sehová. Olyan mezítelen és nyitott volt most, mint egy holttest a boncasztalon, és sötét Anubisz, a sakálfejű isten maga volt a boncnok, a vádló és a kínzó egy személyben.

— Kérlek — mondta Árnyék. — Hagyd abba, kérlek.