Amerikai istenek [American Gods - hu]

Erről a helyről álmodott azon az éjszakán, amikor Laura először meglátogatta a motelban, annyira, de annyira régen — ez volt az a gigászi csarnok, ahol elfeledett istenek szobrai álltak, olyan isteneké, akiknek már a puszta létezésére sem emlékszik senki.

Árnyék elhátrált onnan.

A másik szélső ösvényhez sétált és megnézte, ott mi van. A folyosó akár Disneylandben is lehetett volna: a fekete műanyag falban lámpák világítottak. A színes fények látszólag rendszer szerint, de valójában tökéletes összevisszaságban pislogtak és villogtak, mint egy tévésorozat űrhajójának műszerei.

És Árnyék hallott valamit, mély, vibráló zúgást, amibe még a gyomra is beleremegett.

Megállt és körülnézett. Egyik ösvény sem tetszett neki. Már nem. Elege volt az ösvényekből. A középső út, azt mondta a macskanő, az lesz az ő útja. Elindult arrafelé.

A feje felett lebegő hold halványodni kezdett: a pereme először rózsaszín fényben derengett, majd lassan elkezdődött a holdfogyatkozás. Az ösvény roppant kapuba torkollott.

Árnyék átsétált a boltív alatt és belépett a sötétségbe. A meleg levegőben nedves por illata terjengett, mint a város utcáin az első nyári zápor után. Nem félt.

Már nem. A félelem vele együtt meghalt a fán. Nem érzett sem félelmet, sem gyűlöletet, sem fájdalmat.

Valami csobbant a távolban, valami nagy dolog, és a hang visszhangokat keltve sodródott a roppant térben. Árnyék a szemét erőltette, de nem látott semmit. Túlságosan sötét volt. Aztán a csobbanás irányában lidércláng fénye derengett fel, és ismét formát öltött a világ: egy barlangban állt, és rezzenéstelenül sima víztükör nyújtózott előtte.

A loccsanó hangok közeledtek, egyre erősödött a fény, és Árnyék türelmesen állt a parton. Nemsokára alacsony, lapos csónak bukkant fel előtte, felmagasodó orrában fehér fényű lámpás pislákolt, mint a tükörképe néhány lábnyira alatta az üvegesen csillogó, fekete vízen. A csónakot egy magas alak hajtotta hosszú rúddal, és a csobbanás, amit Árnyék az előbb hallott, a vízbe merített evező hangja volt, miközben a csónak egyre közelebb és közelebb siklott a föld alatti tó felszínén.

— Helló! — kiáltotta Árnyék. Hirtelen körülvették a visszhangok: mintha egy egész kórusnyi ember köszöntötte volna, mindegyikük a saját hangján.

A csónakos nem válaszolt.

Magas volt és rendkívül vékony. A férfi — ha egyáltalán férfi volt — dísztelen fehér köpönyeget hordott, és sápadt arcában olyannyira nem volt semmi emberi, hogy Árnyék egy pillanatra azt hitte, az illető maszkot viseclass="underline" hosszú nyakán apró, hosszúkás madárfej ült, hosszú csőrrel. Biztos volt benne, hogy látta már valahol ezt a kísérteties, madárszerű alakot. Megpróbálta megragadni az emlékképet, aztán csalódottan tudatosult benne, hogy a Sziklára Épült Ház pénzbedobós diorámája jutott eszébe, az a félig rejtve maradt, madárszerű, sápadt alak, aki az egyik kripta mögül siklott elő a részeg alak lelkéért.

Víz csöpögött a rúdról és a hajó orráról, visszhangokat keltett a barlangban, és a csónak nyomában felhasadt a tükörsima víz. A járművet egymáshoz kötözött nádkévékből készítették.

A csónak a part közelébe ért. A csónakos a rúdra támaszkodott. Lassan elfordította a fejét és Árnyékra nézett. — Helló — mondta anélkül, hogy kinyitotta volna hosszú csőrét. Férfihangon beszélt, ami ismerősnek tűnt — mint Árnyék túlvilágában eddig minden. — Szállj be. Attól tartok, vizes lesz a lábad, de ez ellen nem nagyon tudunk mit tenni. Öreg csónak ez már, és ha közelebb megyek, még a végén kiszakad az alja.