Amerikai istenek [American Gods - hu]

Az ösvény kanyargott, megtekeredett, visszatért önmagába, és Árnyéknak kígyók, belsőségek és mélyre, nagyon mélyre nyúló gyökerek jutottak eszébe. Bal kéz felé volt egy tó: csipp, csöpp, víz csöpögött a tóba, valahol a folyosó végén, de a tükörsima felszín szinte meg sem rezzent. Árnyék letérdelt, vizet merített a tenyerébe és ivott. Ment tovább, és lebegő, sodródó fények, egy diszkógömb csillogó sugarai simítottak rajta végig. Olyan volt, mintha a világegyetem kellős közepén állna, miközben csillagok és bolygók keringenek körülötte, és nem hallott semmit, sem a zenét, sem a zenét túlharsogó beszélgetést, és ott van az anyja, ahogyan ő még sohasem látta, hiszen szinte kislány…

És táncol.

Árnyék rájött, hogy egyáltalán nem lepődik meg azon, kivel táncol. Végtére is az illető alig változott az elmúlt harminchárom évben.

Az anyja részeg: ez első pillantásra látszik. Nem nagyon részeg, de nem szokott inni, és néhány héten belül hajóra száll, elindul Norvégia felé. Tequilát ittak, és só tapad a szájára, sós folt csillog a kézfején.

Szerda nem visel sem öltönyt, sem nyakkendőt, de az inge zsebére tűzött ezüstfa csillog és szikrázik a diszkógömb szórt fénysugaraiban. Jól festenek egymás mellett, még a nagy korkülönbség ellenére is. Szerda mozgásában van valami, ami egy farkasra emlékeztet.

Lassúznak. Szerda magához húzza a nőt, mancsszerű keze birtokló mozdulattal simít végig a szoknya gömbölyödő körvonalain, és még közelebb húzza, magához szorítja. Másik kezével megérinti a lány állát, kicsit megemeli, aztán csókolóznak, ott a táncparketten, és a diszkógömb szüntelenül keringő, kavargó fényei között ők lesznek a világegyetem középpontja.

Nem sokkal később távoznak. A lány a férfinak támaszkodik, aki kézen fogva kivezeti a teremből.

Árnyék a kezébe temeti az arcát, és nem megy utánuk, nem tudná vagy nem bírná végignézni saját fogantatását.

A tükörgömb szikrái kihunynak, és az egyedüli fényforrás az apró hold a feje felett.

Sétált tovább. A következő kanyarban egy pillanatra megállt és levegőért kapkodott.

Valaki gyengéden végigsimított a hátán és puhán beletúrt a hajába.

— Helló — suttogta egy füstös, macskaszerű hang mögötte.

— Helló — mondta Árnyék, és megfordult.

A nőnek barna haja volt, barna bőre, szeme mélyarany és borostyán, mint a finom méz. Függőleges pupillája volt.

— Ismerlek én téged? — kérdezze Árnyék zavartan.

— Behatóan — válaszolta a nő mosolyogva. — Régebben az ágyadon aludtam. És a népem mindvégig szemmel tartott a kedvemért. — Tett egy lépést előre, és a hármas elágazásra mutatott, nem messze előttük. — Oké — mondta. — Az egyik út bölcsességet ad. Az egyik egésszé tesz. És az egyik megöl.

— Már meghaltam, azt hiszem — mondta Árnyék. — A fán.

A nő savanyúan elfintorodott.

— Van ilyen halál — mondta —, meg olyan halál, meg amolyan halál. Az egész relatív. — Aztán megint elmosolyodott. — Tudod, most akár viccelődhetnék is. Halott családtagokkal meg egyebekkel.