Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— Aludj, kutyuskám — mondta Laura, és habár Árnyék tudta, hogy valószínűleg ezt ő maga mondta, elaludt.
A nap patinás pénzdarab volt az ólomszín égen. Árnyékban lassan tudatosult, hogy ébren van és fázik. De énjének az a része, ami ezt felfogta, már messzire került a teste többi részétől. Valahol, messze innen gyötrelmesen lángolt kicserepesedett torka és szája. Néha, még nappal is, hullócsillagokat látott végigsuhanni az égen; máskor óriási madarak szárnyaltak feléje, akkorák, mint egy kisebb teherautó. De nem érték el — nem ért el hozzá semmi.
— Ratatosk. Ratatosk. — A csattogás most korholásnak tűnt.
A mókus nagyot puffanva landolt Árnyék vállán, megkapaszkodott benne éles karmaival és az arcába bámult. Árnyék nem tudta eldönteni, hallucinál-e: a jószág dióhéjat markolt elülső mancsai között, akkorát, mint egy babaház pohara. Árnyék ajkához nyomta a dióhéjat. A férfi érezte a víz nedvességét és önkéntelenül beleszürcsölt az apró ivóalkalmatosságba. Benedvesítette vele cserepes ajkát és szikkadt nyelvét. Jutott belőle a szájpadlására is, majd lenyelte a maradékot, ami nem volt sok.
A mókus visszaugrott a fára, futva elindult lefelé, a gyökerek irányába, aztán másodpercek, percek vagy órák múlva — Árnyék nem tudta eldönteni (az összes óramű elromlott a fejében, a fogaskerekek, peckek és rugók kusza halomban hevertek odalent, a fűben) — visszatért, mancsai között a dióhéj pohárral, óvatosan Árnyék mellé mászott és megitatta vízzel.
A víz vasas, sáros íze szétáradt a szájában és hűsítően csorgott végig pergamenné száradt torkán. Enyhítette a kínjait, csillapította tébolyát. A harmadik dióhéj után elmúlt a szomjúsága.
És akkor Árnyék küzdeni kezdett, a köteleket rángatta, megfeszítette az izmait, megpróbált lejutni innen, ki akart szabadulni, el akart menni. Nyöszörgött.
Kitűnő csomók voltak. A szívós kötelek kitartottak, és hamarosan ismét elhagyta az ereje.
Lázas tébolyában Árnyék lett a fa. Gyökerei mélyen a föld mélyébe vájtak, mélyen az időbe, a rejtett források közé. Érezte, hol van az a forrás, ami az Urd nevű asszonyé, kinek neve azt jelenti, Múlt. Urd hatalmas termetű nő volt, egy óriás, föld alatti asszonyhegy, és nem mást őrzött ő, mint az idő vizeit. Más gyökerek más helyekre vezettek. Némelyik titkos volt. Amikor szomjas volt, vizet szívott fel a gyökereivel, és saját testébe szivattyúzta.
Száz karja volt és mindegyiken százezer ujja, és minden ujja az ég felé mutatott. Az ég súlyosan nehezedett a vállára.
A kényelmetlen érzés nem csökkent ugyan, de a fájdalom nem a fához tartozott, hanem a fán lógó testhez. Amikor Árnyék megőrült, sokkal, de sokkal több lett a fán lógó embernél. Ő volt a fa, ő volt a világfa csupasz ágai között motozó szél — ő volt a szürke ég és a fortyogó felhőtakaró — ő volt Ratatosk, a mókus, aki a legmélyebb gyökerek és a legmagasabb ágak között szaladgált — ő volt a tébolyult tekintetű sólyom azon a törött ágon, a világra néző fa legmagasabb ágán — ő volt a féreg, ami a fa szívében vájkált.
A csillagos ég forogni kezdett, és ő mind a száz kezével a csillogó fényszikrák felé nyúlt, tenyerébe rejtette őket és kicserélte, majd eltüntette mindet…
Egy tiszta pillanat a kín és téboly rohamában: Árnyék érezte, hogy magához tér. Nem tart sokáig, ezt tudta. Elvakította a reggeli napfény. Lehunyta a szemét. Bárcsak eltakarhatná a kezével.
Már nem sok van hátra. Ezt is tudta.
Amikor kinyitotta a szemét, egy fiatalember volt vele a fán.
Sötétbarna bőre volt. Homloka magas volt, sötét haja göndör. Árnyék feje felett ült egy ágon. Teljesen ki kellett csavarni a nyakát, ha meg akarta nézni. És a fiatalember nem volt épeszű. Ezt első pillantásra látta.
— Meztelen vagy — vallotta be az őrült bizalmasan, recsegő hangon. — Én is az vagyok.
— Látom — felelte Árnyék rekedten.
Az őrült végigmérte, aztán bólintott, és úgy tekergette a nyakát, mintha begörcsölt volna. Végül aztán megszólalt:
— Ismersz?
— Nem — felelte Árnyék.
— Én ismerlek. Figyeltelek Cairóban. Utána is figyeltelek. A húgom kedvel.
— Te vagy… — Nem jutott eszébe a neve. Elcsapott állatokat zabál Igen. — Te vagy Hórusz.
Az őrült bólintott.
— Hórusz — mondta. — Én vagyok a sólyom, hajnalban és reggel. Én vagyok a nap, ahogy te is. És ismerem Ré igaz nevét. Anyám elárulta nekem.
— Az remek — mondta Árnyék udvariasan.
Az őrült mereven bámult egy pontot a földön és nem szólt semmit. Aztán leugrott a fáról.
És most egy sólyom zuhant lefelé kődarabként, aztán zuhanórepülésbe váltott, majd súlyos szárnycsapásokkal megindult felfelé, karmai közt egy kölyöknyúllal. Most egy közelebbi ágon telepedett le.
— Éhes vagy? — kérdezte az őrült.
— Nem — felelte Árnyék. — Szerintem annak kellene lennem, de nem vagyok.
— Én éhes vagyok — mondta az őrült. Kapkodva falta a nyulat, habzsolva tépte és szaggatta apró darabokra. Amikor végzett vele, a földre szórta a lerágott csontokat meg a szőrt. Közelebb húzódott az ágon, míg karnyújtásnyi távolságra nem ért Árnyékhoz. Aztán fesztelenül végigmérte Árnyékot, óvatosan és elővigyázatosan tetőtől talpig szemügyre vette. Állán és mellkasán vér vöröslött, de letörölte kézfejével.
Árnyék úgy érezte, mondania kellene valamit.
— Hé — mondta.
— Hé — mondta az őrült. Felállt, elfordult és sötét vizeletsugarat indított a lenti tisztás felé. Nem kapkodta el. Amikor végzett, ismét lekucorodott az ágra.
— Hogy hívnak? — kérdezte Hórusz.
— Árnyéknak — felelte Árnyék.