Amerikai istenek [American Gods - hu]

Másnap reggelre a fájdalom nemcsak egyes pontokra koncentrálódott, nem csupán ott kínozta, ahol a kötelek a húsába vágtak vagy ahol a kéreg felhorzsolta a bőrét. Most már mindenhol fájt.

És éhes volt, gyomrában kínzó üresség sajgott. Lüktető fejfájás dobolt a fejében. Néha azt hitte, hogy már nem vesz levegőt, hogy leállt a szíve. Ilyenkor visszatartotta a lélegzetét, amíg meg nem hallotta a szívverését a fülében, és úgy kapkodott levegő után, mint a mélyből felmerülő búvár.

Úgy tűnt, a fa a pokoltól egészen a mennyekig nyújtózik, és ő ott fog lógni rajta örökké. Barna sólyom körözött a törzs körül, leszállt egy törött ágra a közelben, aztán ismét szárnyra kapott és elrepült nyugat felé.

Hajnalban elvonult a vihar, de napközben ismét visszatért. Szürke, habosan kavargó felhők nyújtóztak látóhatártól látóhatárig — tétován szitálni kezdett az eső. A fa lábánál heverő test most kisebbnek tűnt a mocskos lepedők alatt, kezdett szétmorzsolódni, mint az esőn felejtett sütemény.

Árnyék néha izzott a láztól, néha didergett a fagytól.

Amikor ismét feldübörgött a mennydörgés, azt hitte, dobokat hall, üstdobok döngtek szívverése és a vihar ütemére, a fejében vagy a külvilágban, de ez igazából nem számított semmit.

A fájdalmat színeknek látta: vörös volt, mint a bárok fényreklámja, zöld, mint a közlekedési lámpák egy esős éjszakán, kék, mint a képernyő színe, amikor nincsen bekapcsolva a videó.

A mókus Árnyék vállára vetette magát és éles karmaival a húsába vájt. — Ratatosk! — csattogta. Orra hegyével megérintett Árnyék ajkát. — Ratatosk. — Visszaugrott a fára.

Árnyék bőre lángolt, mintha tetőtől talpig tűkkel szurkálták volna tele. Elviselhetetlen érzés volt.

Egész élete ott hevert alatta kiterítve, azon a lepedőkből rögtönzött halotti leplen, mint egy dadaista piknik hozzávalói, mint egy szürreális tabló: kirajzolódott rajta anyja meglepett arca, a norvégiai amerikai nagykövetség, Laura szeme az esküvőjük napján…

Cserepes ajkai közül kuncogás buggyant elő.

— Mi olyan vicces, kutyuskám? — kérdezte Laura.

— Az esküvőnk — felelte Árnyék. — Lefizetted az orgonistát, hogy a Nászinduló helyett a Scooby Doo főcímdalát játssza, amikor az oltár elé vonulunk. Emlékszel?

— Persze, hogy emlékszem. „Megúszhattam volna, ha nincsenek azok az okvetetlenkedő kölykök”.

— Annyira szerettelek — mondta Árnyék.

Érezte Laura ajkának érintését, és meleg volt, nedves és élő, nem hideg meg halott, és akkor tudta, hogy ez megint egy hallucináció. — Nem vagy itt, igaz? — kérdezte.

— Nem — felelte a nő. — De szólítasz, most utoljára. És én jövök.

Nehezebben szedte a levegőt. A húsába harapó kötelek elvont fogalmaknak tűntek, mint a szabad akarat vagy az örökkévalóság.