Amerikai istenek [American Gods - hu]

Smaragdok, zafírok és rubintok kristályosodtak ki és robbantak szét a szeme előtt. Egyre lassabban szedte a levegőt. A fakéreg dörzsölte a bőrét. A délután hidege végigsimított mezítelen testén és libabőrössé varázsolta.

Könnyű ez — szólalt meg valaki a feje hátuljában. — Van egy trükk Vagy kibírod, vagy meghalsz.

A gondolat tetszett neki, és újra meg újra megismételte magában, részben mantra volt, részben mondóka, ami szívverése lüktetésével együtt dobolt a fejében.

Könnyű ez, van egy trükk, kibírod vagy meghalsz. Könnyű ez, van egy trükk, kibírod vagy meghalsz. Könnyű ez, van egy trükk, kibírod vagy meghalsz. Könnyű ez, van egy trükk, kibírod vagy meghalsz.

Telt-múlt az idő. A kántálás nem akart abbamaradni. Egyfolytában hallotta. Valaki szüntelenül ezeket a szavakat ismételgette, és csak akkor hagyta abba, amikor a nyelve pergamenné szikkadt a szájában. Lábával ellökte magát a fatörzstől és megpróbálta úgy kitámasztani magát, hogy még jusson levegő a tüdejébe.

Addig kapkodta a levegőt, amíg nem bírta tartani magát tovább, aztán visszahullott és lógott tovább a fán.

Amikor a karattyolás rákezdett — hangos, vihogó karattyolás volt —, becsukta a száját, mert rájött, hogy ezt ő csinálja; de a hang nem hallgatott el. Rajtam nevet a világ — gondolta. Oldalra bicsaklott a feje. Valami végigrohant a fa törzsén és a feje mellett megtorpant. Hangosan a fülébe csacsogott valamit, ami leginkább úgy hangzott, hogy „ratatosk”: Árnyék megpróbálta utána mondani, de a nyelve a szájpadlásához tapadt. Lassan elfordította a fejét, és egy mókus szürkésbarna pofájával és hegyes fülével találta magát szemközt.

Most jött rá, hogy a mókusok közelről sokkal kevésbé aranyosak, mint messziről. Az állat egy patkányra emlékeztetett és veszélyesnek tűnt, egyáltalán nem bájosnak és kedvesnek. Hegyes fogai voltak. Árnyék remélte, hogy a mókus nem veszélyt vagy ennivalót lát benne. Nem hitte, hogy a mókusok húsevők lennének… habár nagyon sok dologról nem hitte volna, hogy igaz, aztán mégis…

Elaludt.

A következő néhány órában többször felriadt a fájdalomra. A kín visszarántotta a sötét álomvilágból, ahol halott gyermekek sodródtak felé és az arcába bámultak, kimeredt szemük megannyi megduzzadt gyöngy, és mind őt hibáztatták, amiért cserbenhagyta őket. Pók araszolt végig az arcán és felébresztette. Megrázta a fejét, lesodorta vagy elijesztette a pókot, majd visszatért az álmok közé — most egy pocakos, elefántfejű ember jött felé, egyik agyara csorba volt és egy hatalmas egér hátán lovagolt. Az elefántfejű ember Árnyék felé bökött az ormányával, és azt mondta: — Ha szólítottál volna, mielőtt útra kelsz, talán néhány gonddal kevesebb jutott volna. — Ezzel fogta az egeret, ami valahogyan aprócska lett, miközben egyáltalán nem változott a mérete, és egyik kezéből a másikba dobálta, és összezárta az ujjait a rémülten futkározó apró állat körül. Árnyék egyáltalán nem lepődött meg, amikor az elefántfejű isten végül kinyitotta mind a négy tenyerét, és az egér nem volt sehol. Különös, hullámzó mozgással megvonta a vállait, és kifejezéstelen arccal Árnyékra nézett.

— Az utazóládában van — mondta az elefántembernek Árnyék, aki mindvégig figyelte, hol tűnik el a csapkodó egérfarok.

Az elefántember biccentett hatalmas fejével, és azt felelte:

— Igen. Az utazóládában. Sok mindent el fogsz felejteni. Sok mindent fogsz odaadni másoknak. Sok mindent el fogsz veszíteni. De ezt ne veszítsd el — és akkor eleredt az eső, és Árnyék reszketve, bőrig ázva visszabukott az álomból az ébrenlétbe. A reszketés egyre erősödött, míg a végén ő maga is megijedt: ennyire még életében nem remegett, nem is hitte, hogy lehetséges, és minden következő, görcsös roham egyre erősebb lett. Megpróbált megálljt parancsolni neki, de a reszketés nem múlt el, fogai csattogva koccantak egymáshoz, lába irányíthatatlanul csapkodott össze-vissza. Most pengeként hasogató, izzó fájdalom kínozta, egész testét apró, láthatatlan sebek borították el — és mind elviselhetetlenül fájt.