Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Talán. — Loki vállat vont. — Amennyire én tudom, ezen az oldalon úgy tartják, hogy a bajkeverő nélkül bajok sem lesznek többé. Mondjuk, nem sok közöm van hozzá. Én csak vezetek.

— Áruld már el nekem — mondta Árnyék —, miért foglalkoznak velem ennyit? Mintha olyan nagyon fontos lennék. Számít az, hogy mit csinálok?

— Átkozott legyek, ha tudom. Azért voltál fontos, mert fontos voltál Szerdának. Ami pedig a miértet illeti… attól tartok, ez is az élet egyik apró rejtélye.

— Unom már a rejtélyeket.

— Tényleg? Szerintem ez teszi különlegessé a világot. Mint a só az ételt.

— Szóval te vagy a sofőr. Mindegyiküket te fuvarozod?

— Akinek szüksége van rám — felelte Loki. — Ez is egy munka.

Felemelte a karóráját és megnyomott rajta egy gombot: a halványkék fénnyel izzó számlap megvilágította az arcát, lidérces és nyúzott kifejezést kölcsönözve neki.

— Öt perc múlva éjfél. Idő van — mondta Loki. — Jössz?

Árnyék nagy levegőt vett.

— Jövök — mondta.

Végigsétáltak a sötét folyosón.

— Hoztam néhány gyertyát, de volt itt elég régi — mondta Loki. — Mindenhol megolvadt csonkok állnak a szobákban, meg akadt egy bontatlan dobozzal a szekrényben. Szerintem mindet megtaláltam. És szereztem egy skatulya gyufát. Ha öngyújtóval gyújtogatod a gyertyákat, felforrósodik a vége.

Megérkeztek az ötös számú szobához.

— Bejössz? — kérdezte Loki.

Árnyék nem akart belépni.

— Oké — mondta. Bementek.

Loki egy doboz gyufát vett elő a zsebéből és meggyújtott egy szálat. Árnyék szeme belesajdult a fellobbanó láng látványába. Reszketve életre kelt egy gyertya. Aztán egy másik. Loki sorban gyújtogatta a gyufákat, és újabb meg újabb gyertyacsonkok lobbantak lángra: az ablakpárkányon, az ágy fejrészén és a szoba sarkában álló mosdón.

Az ágyat a szoba közepére tolták, így minden oldalról körül lehetett járni. Régi, molyrágta, mocskos szállodai lepedőkkel terítették le. Ezeken a lepedőkön hevert Szerda mozdulatlan teste.

Ugyanazt a halvány öltönyt viselte, amiben lelőtték. Arca jobb oldala érintetlen volt, tökéletesen tiszta, sehol egy vérfolt. Arca bal oldalából véres massza maradt, bal vállát és öltönye mellrészét sötét foltok pettyezték. Keze az oldala mellett hevert. A szétroncsolódott arcra fagyott kifejezést távolról sem lehetett volna békésnek nevezni: fájdalmas arckifejezés volt ez — mint akinek a lelkébe gázoltak, a lelke legbensőbb pontjába, és most gyűlölet, harag, nyers téboly tükröződött a vonásain. És mintha egy kicsit elégedettnek látszott volna.

Árnyék elképzelte, milyen lenne, ha Jacquel úr gyakorlott keze elsimítaná ezen az arcon a gyűlölet és a kín ráncait, viasz és púder segítségével alkotná újjá Szerda arcát, hogy megkapja azt a békességet és tisztességet, amit a halál megtagadott tőle.

A test még így, holtan sem tűnt alacsonyabbnak. És most is Jack Daniel’s illata terjengett körülötte.

A síkság felett feltámadt a széclass="underline" üvöltve kavargott az ódon motel körül, Amerika képzeletbeli középpontjában. Az ablakban álló gyertyák lángja meglobbant és reszketni kezdett.

A folyosón léptek koppantak. Valaki bekopogott, azt kiáltotta, „Siessenek, kérem!”, aztán csoszogva, lehajtott fejjel megjelentek a többiek.

Város úr volt az első, őt követte Média. Nancy úr és Csernobog. Utolsónak a kövér kölyök érkezett: arcán friss horzsolások éktelenkedtek, és egyfolytában mozgott a szája, mintha mondókát mormogna magában hangtalanul. Árnyék egészen megsajnálta.

Szó nélkül a test köré gyűltek, alig karnyújtásnyira egymástól. A szobában áhítatos hangulat terjengett — mélységesen áhítatos, amit Árnyék még sohasem érzett. Egyikük sem szólt, csak a szél üvöltése és a gyertyák pattogása hallatszott.