Amerikai istenek [American Gods - hu]

— És mit akar ezzel mondani? — kérdezte Árnyék. — A háborúnak vége? Megvívtuk a harcot?

— Meg vagy te őrülve? — horkantott fel Nancy úr. — Megölték Szerdát. Megölték, és tele szájjal dicsekedtek vele. Mindenfelé elterjesztették a hírét. Minden létező csatornán bemutatták, hogy akinek szeme van hozzá, az lássa. Nem, Árnyék. Ez csak most kezdődik.

Lehajolt, elnyomta a szivarját az emlékmű kőtalapzatán és ott hagyta a porban, mintegy áldozatképpen.

— Régebben viccelődött — mondta Árnyék. — Most már nem.

— Manapság nem igazán jutnak eszembe viccek. Szerda halott. Bejössz?

— Mindjárt.

Nancy elindult a motel felé. Árnyék megérintette az emlékmű köveit. Vastag ujjait lassan végighúzta a hideg rézlapon. Aztán megfordult, az apró, fehér templomhoz sétált és belépett a nyitott ajtón a sötétségbe. Leült a legközelebbi padba, lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét, és Laurára meg Szerdára gondolt, meg arra, milyen is élni.

Kattanás hallatszott a háta mögött, cipőtalp csosszant a földön. Árnyék felállt és megfordult. Valaki állt azt ajtóban, sötét alak rajzolódott ki a csillagok háttere előtt. Fémszerű tárgyon csillant a holdfény.

— Le akar lőni? — kérdezte Árnyék.

— Jézusom… bárcsak megtehetném — mondta Város úr. — Csak önvédelemből. Mi az, imádkozott? Elhitte, hogy ezek itt istenek? Nem istenek.

— Nem imádkoztam — felelte Árnyék. — Csak gondolkodtam.

— Ahogyan én látom a dolgot — mondta Város —, ezek mutációk. Evolúciós kísérletek. Egy kis hipnózis, némi hókuszpókusz, és az emberek bármit elhisznek nekik. Ennyi, semmi több. Hiszen ők is meghalnak, mint bárki más.

— Mindig is így volt — mondta Árnyék. Felállt. Város egy lépést hátrált. Árnyék kilépett a kis kápolnából. Város úr követte, de végig megtartotta a tisztes távolságot. — Hé — szólalt meg Árnyék. — Tudja, ki volt Louise Brooks?

— Barátja?

— Fenéket. Valami filmsztár volt, aki innen délre született.

Város kicsit habozott.

— Talán nevet változtatott, és ő lett Liz Taylor vagy Sharon Stone vagy valaki más — tanácsolta segítőkészen.

— Lehet. — Árnyék megindult a motel felé. Város követte.

— Magának a börtönben kellene lennie — mondta. — A kibaszott halálsoron.

— Nem én öltem meg a társait — mondta Árnyék. — De mondok én magának valamit, amit még a börtönben mesélt nekem egy fickó. Soha nem felejtem el.

— És mi az?

— Egyetlen ember van az egész Bibliában, akinek Jézus személyesen ígérte meg, hogy helyet kap a Paradicsomban. Nem Péter volt az és nem is Pál. Hanem egy halálra ítélt tolvaj. Szóval ne jöjjön itt nekem a halálsorral. Talán tudnak valamit, amit maga nem.

A sofőr a Humwee mellett állt.

— Jó éjt, uraim — szólt oda nekik, amikor elsétáltak mellette.

— Jó éjt — felelte Város úr.

Árnyéknak csak ennyit mondott:

— Személy szerint szarok az egészre. Én azt teszem, amit Világ úr mond. Így könnyebb.

Árnyék végigsétált a folyosón a kilences szobához.

Kinyitotta az ajtót a kulccsal és belépett. Aztán azt mondta:

— Elnézést. Azt hittem, ez az én szobám.

— Az is — mondta Média. — Önt vártam. — A holdfény megvilágította a haját és sápadt arcát. Merev derékkal ült az ágyon.

— Keresek egy másik szobát.

— Nem maradok sokáig — mondta a nő. — Úgy gondoltam, ez a legjobb alkalom, hogy megkeressem egy ajánlattal.