Amerikai istenek [American Gods - hu]
- Автор: Гейман Нил Ричард
- Год: 2003
- Язык: венгерский
- Год: Szukits Könyvkiadó
- ISBN: 963-9441-53-8
- Переводчик: Viktor Juh
- Жанр: Фэнтези
Электронная книга - «Amerikai istenek [American Gods - hu]». Краткое содержание книги:
— Megmondtam — felelte Árnyék. — És tudod, mit mondott erre? Azt mondta, ha újra találkozol a kis gecivel, közöld vele, hogy a ma jövője a holnap tegnapja. — Szerda sohasem mondott ilyesmit. De ezek itt valószínűleg kedvelték a kliséket. A fekete napszemüveg visszatükrözte a gyertyalángokat, és azok szemekként nézték Árnyékot.
— Ez a hely egy kibaszott szeméttelep — panaszolta a kövér kölyök. — Nincs áram. Nem vagyunk benne a műholdas kapcsolat hatótávolságában. Én azt mondom, ha már drótot kell használni, az maga a kőkorszak. — A szívószállal kiszürcsölte az utolsó korty kólát is a pohárból, aztán kisétált a szobából.
Árnyék átnyúlt az asztalon, és a papírzacskóba szórta a szemetet, amit a kövér kölyök hagyott maga után.
— Most megnézem Amerika közepét — jelentette be. Felállt, és kisétált a szobából, ki az éjszakába. Nancy úr követte. Egymás mellett sétáltak, átvágtak az aprócska parkon és meg sem szólaltak, amíg az emlékműhöz nem értek. A szél görcsösen vagdalkozott körülöttük, először az egyik irányból csapott le, aztán a másikból.
— Szóval — mondta Árnyék — most mi lesz?
— Most — mondta Nancy — menj vissza a szobádba. Zárd be az ajtót. Próbálj meg aludni valamennyit. Éjfélkor átadják a testet. Aztán nagyon gyorsan eltűnünk innen. A középpont senkinek sem biztonságos.
— Ha maga mondja.
Nancy úr nagyot szippantott a szivarkájából.
— Ennek nem lett volna szabad megtörténnie — jelentette ki. — Az egésznek nem lett volna szabad megtörténnie. A magunkfajták, mi… — Úgy hadonászott a szivarkával, mintha azzal akarná megtalálni a megfelelő szót, aztán előredöfött vele — különlegesek vagyunk. Nem vagyunk szociális lények. Még én sem. Még Bacchus sem. Nem bírjuk sokáig. Magányosan vándorlunk, és saját kis csoportjainkban húzzuk meg magunkat. Nem jövünk ki valami jól a többiekkel. Szeretjük, ha csodálnak minket, ha tisztelnek és imádnak — ami engem illet, kedvelem, ha olyan történeteket mesélnek rólam, amelyek mind arról szólnak, milyen okos vagyok. Ez nem helyes, tudom, de hát ilyen vagyok. Szeretünk nagyok lenni. Most, ezekben a nyomorúságos időkben kicsik vagyunk. Új istenek születnek, tűnnek el és születnek meg ismét. De ez az ország nem sokáig tűri az isteneket. Brahma teremt, Visnu megőriz, Síva pusztít, és Brahma tiszta lappal kezdhet mindent újra.
— És mit akar ezzel mondani? — kérdezte Árnyék. — A háborúnak vége? Megvívtuk a harcot?
— Meg vagy te őrülve? — horkantott fel Nancy úr. — Megölték Szerdát. Megölték, és tele szájjal dicsekedtek vele. Mindenfelé elterjesztették a hírét. Minden létező csatornán bemutatták, hogy akinek szeme van hozzá, az lássa. Nem, Árnyék. Ez csak most kezdődik.
Lehajolt, elnyomta a szivarját az emlékmű kőtalapzatán és ott hagyta a porban, mintegy áldozatképpen.
— Régebben viccelődött — mondta Árnyék. — Most már nem.
— Manapság nem igazán jutnak eszembe viccek. Szerda halott. Bejössz?
— Mindjárt.
Nancy elindult a motel felé. Árnyék megérintette az emlékmű köveit. Vastag ujjait lassan végighúzta a hideg rézlapon. Aztán megfordult, az apró, fehér templomhoz sétált és belépett a nyitott ajtón a sötétségbe. Leült a legközelebbi padba, lehunyta a szemét, lehajtotta a fejét, és Laurára meg Szerdára gondolt, meg arra, milyen is élni.
Kattanás hallatszott a háta mögött, cipőtalp csosszant a földön. Árnyék felállt és megfordult. Valaki állt azt ajtóban, sötét alak rajzolódott ki a csillagok háttere előtt. Fémszerű tárgyon csillant a holdfény.
— Le akar lőni? — kérdezte Árnyék.
— Jézusom… bárcsak megtehetném — mondta Város úr. — Csak önvédelemből. Mi az, imádkozott? Elhitte, hogy ezek itt istenek? Nem istenek.
— Nem imádkoztam — felelte Árnyék. — Csak gondolkodtam.
— Ahogyan én látom a dolgot — mondta Város —, ezek mutációk. Evolúciós kísérletek. Egy kis hipnózis, némi hókuszpókusz, és az emberek bármit elhisznek nekik. Ennyi, semmi több. Hiszen ők is meghalnak, mint bárki más.
— Mindig is így volt — mondta Árnyék. Felállt. Város egy lépést hátrált. Árnyék kilépett a kis kápolnából. Város úr követte, de végig megtartotta a tisztes távolságot. — Hé — szólalt meg Árnyék. — Tudja, ki volt Louise Brooks?
— Barátja?
— Fenéket. Valami filmsztár volt, aki innen délre született.
Város kicsit habozott.
— Talán nevet változtatott, és ő lett Liz Taylor vagy Sharon Stone vagy valaki más — tanácsolta segítőkészen.
— Lehet. — Árnyék megindult a motel felé. Város követte.
— Magának a börtönben kellene lennie — mondta. — A kibaszott halálsoron.
— Nem én öltem meg a társait — mondta Árnyék. — De mondok én magának valamit, amit még a börtönben mesélt nekem egy fickó. Soha nem felejtem el.
— És mi az?
— Egyetlen ember van az egész Bibliában, akinek Jézus személyesen ígérte meg, hogy helyet kap a Paradicsomban. Nem Péter volt az és nem is Pál. Hanem egy halálra ítélt tolvaj. Szóval ne jöjjön itt nekem a halálsorral. Talán tudnak valamit, amit maga nem.
A sofőr a Humwee mellett állt.
— Jó éjt, uraim — szólt oda nekik, amikor elsétáltak mellette.
— Jó éjt — felelte Város úr.
Árnyéknak csak ennyit mondott:
— Személy szerint szarok az egészre. Én azt teszem, amit Világ úr mond. Így könnyebb.
Árnyék végigsétált a folyosón a kilences szobához.
Kinyitotta az ajtót a kulccsal és belépett. Aztán azt mondta:
— Elnézést. Azt hittem, ez az én szobám.
— Az is — mondta Média. — Önt vártam. — A holdfény megvilágította a haját és sápadt arcát. Merev derékkal ült az ágyon.
— Keresek egy másik szobát.
— Nem maradok sokáig — mondta a nő. — Úgy gondoltam, ez a legjobb alkalom, hogy megkeressem egy ajánlattal.