Amerikai istenek [American Gods - hu]

Város úr kizuhant a székéből. Filmen mulatságos lett volna — a való életben inkább esetlennek tűnt. Felpattant és elindult Árnyék felé. Árnyék lenézett rá.

— Ne kezdjen bele semmibe, amit nem képes befejezni — mondta. Nancy úr Árnyék karjára tette a kezét.

— Fegyverszünet, rémlik még? — mondta. — Ez itt a középpont.

Város úr megfordult, a pulthoz sétált és felvett három kulcsot.

— Maguk a folyosó végén lesznek. Tessék.

A kulcsokat Nancy úr kezébe nyomta, aztán eltűnt a folyosót betöltő árnyékok között. Ajtó nyílt, aztán becsapódott.

Nancy úr az egyik kulcsot Árnyéknak, a másikat Csernobognak adta.

— Nincs egy zseblámpa a buszban? — kérdezte Árnyék.

— Nincs — felelte Nancy úr. — De ez itt csak sötét. Ne félj a sötétségtől.

— Nem is félek tőle — mondta Árnyék. — Én azoktól félek, akik a sötétben vannak.

— A sötétség jó dolog — mondta Csernobog. Ő láthatóan tökéletesen látott. Végigvezette őket a sötét folyosón és elsőre beletalált a zárba. — A tízesben leszek — közölte. — Média… Nem ő az, aki megölte a gyermekeit?

— Az egy másik nő — felelte Nancy. — De ugyanarról van szó.

Nancy úré lett a nyolcas szoba, Árnyék pedig velük szemközt, a kilencesbe költözött be. A szobának nyirkos, poros és elhagyatott szaga volt. Volt ott egy ágy matraccal, de lepedők nélkül. Az ablakon beszűrődött a szürkület homályos derengése. Árnyék leült a matracra, lehúzta a cipőjét és teljes hosszában végignyújtózott az ágyon. Az elmúlt néhány napban túl sokat vezetett.

Talán el is aludt.

Sétált.

Jéghideg szél tépett a ruháiba. A száguldó, őrjöngő, apró hópelyhek alig voltak nagyobbak kikristályosodott porszemcséknél.

Voltak itt fák is, csupasz ágakkal tűrték a telet. Minden oldaton magas hegyek emelkedtek. Késő téli délután volt: az ég és a hó a lilának ugyanabban a mélysötét árnyalatában izzott. Valahol előtte — ilyen fényben képtelenség lett volna felmérni a távolságot — egy máglya sárga és narancsszín lángnyelvvel lobogtak.

Szürkefarkas ügetett előtte a hóban.

Árnyék megtorpant. A farkas is megállt, megfordult és várt. Egyik szeme zöldessárgán villogott. Árnyék vállat vont és elindult a tűz felé, a farkas pedig ott poroszkált előtte.

A máglya egy liget közepén lobogott. Legalább száz fa lehetett itt, két sorba ültetve. A fákról mozdulatlan alakok lógtak. A sorok cégén egy épület állt, ami leginkább egy felfordított csónakra emlékeztetett. Fából faragták, és a tűz lobogó fényében mozogni látszott rajta a rengeteg falény meg faarc — sárkányok, griffek, trollok és vaddisznók.

A máglya olyan hatalmas volt, hogy Árnyék alig tudta megközelíteni. A farkas ügetve megkerülte a tüzet.

De a máglya mögül, a túloldalon a farkas helyett egy férfi lépett elő. Hosszú botra támaszkodott.

— Ez itt Uppsala, Svédország — szólalt meg ismerős, csikorgó hangon. — Úgy ezer évvel ezelőtt.

— Szerda? — kérdezte Árnyék.

A férfi folytatta, mintha Árnyék ott sem lenne.

— Kezdetben évente áldoztak itt — majd amikor felütötte a fejét a rothadás, és elkényelmesedtek, kilencévente. Ez volt a kilencek áldozata. Kilenc álló napon keresztül minden nap felakasztottak egy állatot a liget egyik fájára. Az egyik állat mindig ember volt.

Elsétált a tűztől, megindult a fák felé, és Árnyék követte. Amikor közelebb értek, kivehető formát öltöttek a sötét foltok: lábak, szemek, nyelvek és fejek lettek. Árnyék megcsóválta a fejét: egy nyakánál fogva felakasztott bika komor és szomorú látvány, de mégis annyira szürreális, hogy szinte vicces. Elhaladt egy felakasztott szarvas, farkaskutya, barnamedve és egy fehér sörényű, gesztenyebarna ló mellett, ami alig volt nagyobb egy póninál A kutya még élt: másodpercenként görcsösen összerándult a lába, és fojtott, nyüszítő hangokat hallatva himbálózott a kötélen.