Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Azok a hamburgerek — mondta. — Tiszta gázosak voltak. El tudod ezt hinni? Ötven mérföldre vagyunk a legközelebbi McDonald’s-tól. Eddig azt hittem, hogy a világon semmi sem lehet több mint ötven mérföldre egy McDonald’s-tól.

— Ez a szoba kezd olyan forgalmas lenni, mint egy központi pályaudvar — mondta Árnyék. — Oké, gondolom, szeretnéd felajánlani nekem az internet szabadságát, ha átállok hozzátok. Igazam van?

A kövér kölyök megborzongott.

— Nem. Te reménytelen eset vagy — mondta. — Te… te kibaszott, gót betűs kézirat. Akkor sem lehetnél hipertext, ha próbálnád. Én… én szinaptikus vagyok, te meg szinoptikus… — Furcsa szaga van, gondolta Árnyék. A börtönben, a szemközti cellában volt egyszer egy fickó, akinek sohasem tudta a nevét. Egyszer fényes nappal meztelenre vetkőzött, és közölte a többiekkel, hogy őt mindannyiukért, az igazán jó lelkekért küldték, az olyanokért, mint ő, és egy ezüst űrhajó viszi el őket innen.

Árnyék akkor látta utoljára. A kövér kölyöknek olyan szaga volt, mint annak a fickónak.

— Akkor mit akarsz itt?

— Beszélgetni akartam — mondta a kövér kölyök. A hangjában nyüszítő mellékzönge bujkált. — A szobám tisztára félelmetes. Ennyi. Ez az egész hely félelmetes. Ötven mérföld a legközelebbi McDonald’s, hát el tudod ezt képzelni? Nem maradhatnék itt veled?

— Mi van a barátaiddal? Akikkel megverettél a limuzinban? Miért nem kéred meg őket, hogy maradjanak veled?

— A gyermekek itt nem működnének. Ez a holtsáv.

— Még van idő éjfélig — mondta Árnyék —, és a hajnal még messzebb van. Szerintem pihenned kellene. Nekem biztosan.

A kövér kölyök egy pillanatig nem szólt semmit, aztán bólintott és elsétált a folyosón.

Árnyék becsukta az ajtót és bezárta a kulccsal. Visszafeküdt a matracra.

Pár perc múlva elkezdődtek a zajok. Beletelt egy kis időbe, mire rájött, mi lehet az, aztán kinyitotta az ajtót és kiment a folyosóra. A kövér kölyök volt az, most már a saját szobájában. Mintha valami nagy dolgot csapkodott volna a falhoz. A hangok alapján Árnyék gyanította, hogy valószínűleg saját maga az.

— Csak én — hüppögte. Vagy talán: — Csak vér — Árnyék nem tudta eldönteni.

— Csöndet! — harsant fel az ordítás Csernobog szobájában, a folyosó vége felé.

Árnyék kisétált a motelből. Fáradt volt.

A sofőr még mindig a Humwee mellett állt — sötét alak, ellenzős sapkában.

— Nem tud aludni, uram? — kérdezte.

— Nem — felelte Árnyék.

— Rágyújt, uram?

— Köszönöm, nem.

— Zavarja, ha rágyújtok?

— Csak nyugodtan.

A sofőr felkattintotta eldobható Bic öngyújtóját, és Árnyék akkor először pillantotta meg az arcát a láng sárga fényében, akkor először látta igazán, és felismerte, és kezdte érteni, miről van szó.

Ismerte ezt a sovány arcot. Tudta, hogy a fekete sofőrsapka rövidre nyírt, narancssárga hajat takar, ami alól szinte kilátszik a férfi fejbőre. Tudta, hogy ha az ajka mosolyra húzódna, heges pókhálóba futnának össze körülötte és rajta a sebhelyek.

— Jól nézel ki, nagyfiú — mondta a sofőr.

— Low Key? — Árnyék óvatosan régi cellatársára meredt.

A börtönben kötött barátság jó dolog: segít átvészelni a legsötétebb periódusokat és segít talpon maradni a legrosszabb helyeken. De a börtönben kötött barátság a börtön kapujáig tart, és ha a néhai barát a szabad életben is felbukkan, az nem jelent sok jót.

— Jézusom. Low Key Lyesmith — mondta Árnyék, és csak akkor fogta fel, mit is mondott valójában: — Loki — mondta. — Loki Lie-Smith. Loki, a hazugságok kovácsa.

— Lassú vagy — mondta Loki —, de a végén csak rájössz. — És ajka sebhelyes mosolyra húzódott, és a sapka árnyékában parázsként lobogott a szeme.