Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Igen — mondta. — Eszükbe sem jutna. És mi történik akkor, ha leintenek a rendőrök, akik hippiket meg drogot keresnek? He? Mi nem varázsbusszal akarunk utazni. Szeretnénk beolvadni a tömegbe.

A szakállas férfi kinyitotta a busz hátsó ajtaját.

— Megnéznek benneteket, látják, hogy nem vagytok hippik és már mehettek is. Tökéletes álca. Meg egyébként is, ilyen rövid idő alatt csak ezt tudtuk felhajtani.

Csernobog arcán látszott, hogy szívesen vitatkozna még, de Nancy úr udvariasan közbeavatkozott.

— Elvis, tudtam, hogy számíthatunk rád. Nagyon hálásak vagyunk neked. De ezt a kocsit vissza kell juttatni Chicagóba.

— Bloomingtonban hagyjuk — mondta a szakállas férfi. — A farkasok majd gondját viselik. — Visszafordult Árnyékhoz. — Részvétem, ismét, és osztozom a fájdalmadban. És ha neked kell virrasztanod érte, akkor fogadd nagyrabecsülésemet és együttérzésemet. — Baseballkesztyű méretű kezével megszorította Árnyék kezét. — Mondd meg a holttestének, ha találkozol vele. Mondd meg neki, hogy Vindalf fia, Alviss nem hagyja kihunyni a lángot.

A kisbuszban szantálfa, régi füstölők és sodort dohány szaga terjengett. A falra meg a padlóra kifakult rózsaszín szőnyeget ragasztottak.

— Ki volt ez? — kérdezte Árnyék, miközben a sebváltót nyúzva a rámpán kanyargott lefelé.

— Az előbb mondta. Vindalf fia, Alviss. A törpék királya. Ő a legnagyobb és a leghatalmasabb minden törpe közül.

— De hiszen nem is törpe — mutatott rá Árnyék. — Mekkora volt, majdnem százhatvan centi?

— Vagyis óriás a törpék között — mondta Csernobog a hátsó ülésről. — Amerika legmagasabb törpéje.

— Mi volt ezzel a virrasztással? — kérdezte Árnyék.

A két öregember nem szólt semmit. Árnyék Nancy úrra pillantott, aki mereven bámult kifelé az ablakon.

— Nos? Valami virrasztásról beszélt. Maguk is hallották.

— Nem kell megcsinálnod — szólalt meg Csernobog hátul.

— Mit?

— A virrasztást. Jár a szája. A törpéknek örökké csak a szájuk jár. Ne is törődj vele. Felejtsd el, amit mondott.

Miközben dél felé mentek, mintha előre utaztak volna az időben. Lassan ritkulni kezdett a hó, és másnap reggelre, amikor Kentuckyba értek, teljesen eltűnt.

Itt már véget ért a tél és közeledett a tavasz. Árnyék azon tűnődött, vajon van-e erre valami matematikai képlet — talán minden ötven mérföld, amit déli irányban megtesznek, egy nap a jövőbe.

Szívesen feldobta volna a témát, de Nancy úr mélyen aludt az anyósülésen, Csernobog is folyamatosan horkolt hátul.

Az idő jelenleg állandóan változó kitalációnak tűnt, vezetés közben született illúziónak. Képtelen volt nem észrevenni a madarakat és a különböző állatokat: látta a varjakat az út mentén, meg amikor elütött állatokat tépkedtek a buszsávban; az égen szárnyaló madarak majdnem értelmezhető alakzatokba rendeződtek; macskák bámultak rá a kertekből és kerítésoszlopokról.

Csernobog nagyot horkantva felébredt, és lassan felült.

— Különös álmom volt — mondta. — Azt álmodtam, hogy valójában Bielobog vagyok. A világ mindig úgy képzeli, hogy ketten vagyunk, a fény meg a sötétség istene, de mostanra megöregedtünk és nekem rá kell jönnöm, hogy végig egyedül voltam, ajándékokat adtam nekik, és el is vettem őket. — Letörte a füstszűrőt egy szál Lucky Strike-ról, a szájába lökte és rágyújtott.

Árnyék letekerte az ablakot.

— Nem fél a tüdőráktól? — kérdezte.

— Én vagyok a rák — felelte Csernobog. — Nem félek én magamtól.