Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Gonoszság van ezen a földön — mondta Nunyunnini Kalanu hangján. — Gonosz, és ha itt maradtok, anyáitok és az anyáitok anyáinak a földjén, mind elpusztultok.

A három másik ember felmordult.

— A rabszolgatartók azok? Vagy a nagy farkasok? — kérdezte Gugwei, akinek hosszú, fehér haja volt és arca ráncos, mint a tüskés fák szürke kérge.

— Nem a rabszolgatartók — felelte Nunyunnini, a vénséges, kőirhájú isten. — Nem a nagy farkasok.

— Éhínség? Éhínség közeleg? — kérdezte Gugwei.

Nunyunnini nem felelt. Kalanu kibújt a koponya alól, és a többiekkel együtt várt. Gugwei magára terítette a mamutbőr köpenyt és bedugta a fejét a koponyába. — Nem éhínség ez, nem úgy, ahogy ti ismeritek — mondta Nunyunnini Gugwei szájával —, de éhínség jár majd a nyomában.

— Akkor mi az? — kérdezte Yanu. — Én nem félek. Szembeszállok vele. Vannak lándzsáink és vannak hajítóköveink. Jöjjön ellenünk száz hatalmas harcos, akkor is győzedelmeskedni fogunk. A mocsarakba űzzük őket és felnyitjuk a fejüket kovakő késeinkkel.

— Ez nem emberi dolog — mondta Nunyunnini Gugwei vén hangján. — Az égből jön majd, és sem a lándzsák, sem a kövek nem védhetnek meg benneteket.

— Hogyan védhetjük meg magunkat? — kérdezte Atsula. — Lángokat láttam az égben. A hang, amit hallottam, hangosabb volt tíz mennydörgésnél. Láttam kidőlni az erdőket és felforrni a folyókat.

— Ai… — mondta Nunyunnini, de nem szólt többet. Gugwei mereven meghajolva kibújt a koponyából, mert öreg ember volt már, és megdagadt, megcsomósodott a térde.

Csend volt. Atsula újabb leveleket szórt a tűzre, és a füst könnyeket csalt a szemükbe.

Aztán Yanu sétált oda a mamut fejéhez, széles vállára terítette a köpenyt és a koponyába dugta a fejét.

— El kell vándorolnotok — dübörgött Nunyunnini hangja. — A nap felé. Ahol a nap felkel, új földet találtok majd, ahol biztonságban lesztek. Hosszú utazás lesz: a hold kétszer megduzzad és leapad, meghal és életre kel, és lesznek rab szolgavadászok és hatalmas bestiák, de én majd vezetlek benneteket és vigyázok rátok, ha útnak indultok a napkelte felé.

Atsula a sáros padlóra köpött.

— Nem — mondta. — Nem. — Érezte, hogy az isten őt bámulja. — Nem — mondta. — Rossz isten vagy, ha ilyet mondasz nekünk. Meg fogunk halni. Mind meghalunk, és akkor ki visz téged magaslatról magaslatra, ki emel neked sátrat, ki keni be zsírral hatalmas agyaraidat?

Az isten nem szólt semmit. Atsula és Yanu helyet cseréltek. Atsula arca a megsárgult mamutcsont mögül meredt a többiekre.

— Atsula nem hisz — mondta Nunyunnini Atsula hangján. — Atsula meg fog halni, mielőtt ti elérnétek az új földet, de a többiek életben maradnak. Bízzatok bennem: kelet felé üres földek vannak. Az a föld a tiétek lesz, a gyermekeiteké és a gyermekeitek gyermekeié, hét nemzedéken át. Ha Atsula nem lenne ilyen hitetlen, örökre megtarthattátok volna. Reggel szedjétek össze a sátrakat meg minden holmitokat, és induljatok el a napfelkelte felé.

És Gugwei, Kalanu és Yanu fejet hajtottak, és áldották Nunyunnini hatalmát és bölcsességét.

A hold megduzzadt és leapadt, majd ismét megduzzad és leapadt. A törzs tagjai kelet felé, a napkelte irányába vándoroltak, küszködve haladtak a jeges szélben, ami megdermesztette fedetlen bőrüket. Nunyunnini igazat mondott: a törzsből senki sem halt meg utazás közben, kivéve egy asszonyt, aki belepusztult a szülésbe, de a szülő nő a holdé, nem Nunyunninié.

Átkeltek a földnyelven.

Kalanu a nap első fényénél otthagyta őket, és elment felderíteni az utat. Aztán sötét lett az ég, és Kalanu nem tért vissza, de az éjszakai égen fények izzottak, csomókba gyűltek, pislákoltak és csavarodtak, örvénylettek meg lüktettek, fehérek, zöldek, lilák meg vörösek. Atsula és a népe látott már északi fényt, de még mindig féltek tőle, ráadásul ilyennek még sohasem látták.