Amerikai istenek [American Gods - hu]

Egymás mellett sétáltak végig a felhajtón.

Amikor Árnyék kinyitotta a garázsajtót, a lányból kirobbant a kacagás.

— Istenkém — mondta, amikor meglátta a lila kocsit. — Paul Gunther járgánya. Megvetted Paul Gunther járgányát. Istenkém.

Árnyék kinyitotta neki az ajtót. Aztán megkerülte a kocsit és beszállt.

— Ismered?

— Két vagy három évvel ezelőtt itt laktam Magsnél. Én vettem rá a srácot, hogy fesse lilára.

— Ó — mondta Árnyék. — Jó, hogy van kit hibáztatni.

Kihajtott az útra. Kiszállt és becsukta a garázsajtót. Visszaszállt a kocsiba.

Sam furcsa pillantással méregette, mintha kezdene elszállni belőle a magabiztosság. Amikor Árnyék becsatolta a biztonsági övet, a lány megszólalt.

— Oké. Jó nagy butaság, mi? Beszállni egy sorozatgyilkos mellé.

— Múltkor sem esett semmi bajod — mondta Árnyék.

— Megöltél két embert — mondta a lány. — A szövetségiek vadásznak rád. Most meg kiderül, hogy álnéven élsz a nővérem szomszédságában. Vagy a Mike Ainsel az igazi neved?

— Nem — sóhajtott Árnyék. — Nem az. — Gyűlölte kimondani. Mintha valami fontos dolgot dobott volna el magától, mintha magára hagyta volna Mike Ainselt azzal, hogy letagadta — mintha egy baráttól búcsúzna el.

— Te ölted meg azokat az embereket?

— Nem.

— Becsöngettek hozzám és közölték, hogy láttak minket együtt. És az a fickó mutatott egy fényképet rólad. Mi is volt a neve… Kalap úr? Nem. Város úr. Mint A szökevényben. De én azt mondtam, nem ismerlek.

— Köszönöm.

— Akkor áruld el nekem, mi folyik itt — mondta a lány. — Megőrzöm a titkaidat, ha te sem árulod el az enyémeket.

— Egy titkodat sem ismerem.

— Hát most már tudod, hogy az én ötletem volt lilára festeni ezt az autót, és ezzel annyira a gúny és megvetés tárgyává tettem Paul Gunthert a környező megyékben, hogy kénytelen volt elköltözni a városból. Kissé be voltunk tépve — ismerte el.

— Szerintem ez nem valami nagy titok — jegyezte meg Árnyék. — Lakeside-ban biztosan mindenki tudott róla. Ez olyan elszállós szín.

És akkor a lány nagyon halkan, nagyon gyorsan azt mondta:

— Ha meg akarsz ölni, akkor ne bánts, kérlek. Nem szabadott volna beszállnom a kocsiba. Kibaszottul hülye vagyok. Azonosíthatlak. Jézusom.

Árnyék sóhajtott.

— Nem öltem meg senkit. Tényleg. Most pedig elviszlek a kocsmába — mondta. — Megiszunk valamit. Egy szavadba kerül, és megfordulok, hazaviszlek. Bárhogyan is döntesz, csak remélni tudom, hogy nem hívod a zsarukat.

Néma csendben hajtottak át a hídon.

— Ki ölte meg azokat az embereket? — kérdezte a lány.

— Ha elmondanám, akkor sem hinnéd el.

— De igen. — A lány dühösnek tűnt. Árnyéknak eszébe jutott, hogy talán hiba volt bort vinni a vacsorához. Az élet most semmiképpen nem tűnt cabernet-nek.

— Nem könnyű elhinni.

— Én bármit képes vagyok elhinni — közölte a lány. — Még csak nem is sejted, mi mindent.

— Tényleg?

— Hiszek abban, ami igaz, hiszek abban, ami nem, és hiszek abban is, amiről senki nem tudja, igaz-e vagy sem. Hiszek a Mikulásban, a húsvéti nyúlban, Marilyn Monroe-ban, a Beatlesben és Elvisben. Hallgass ide — hiszek abban, hogy az emberek tökéletesíthetőek, a tudás végtelen, hogy a világot titkos bankárkartellek irányítják, a Földet rendszeresen látogatják az idegenek, a szépek, akik úgy néznek ki, mint a ráncos lemurok, meg a csúnyák, akik teheneket boncolnak és el akarják venni tőlünk a vizet meg az asszonyokat. Hiszem, hogy a jövőnk egy nagy rakás szar és azt is hiszem, hogy állatira jó lesz, és egy napon visszatérnek az indián szellemek és mindenkinek szétrúgják a seggét. Hiszem, hogy a férfiak valójában nagyra nőtt kisfiúk, akiknek komoly kommunikációs problémáik vannak, és hiszem, hogy azért nem lehet jót szexelni Amerikában, mert kezdenek eltűnni az autósmozik. Hiszem, hogy a politikusok erkölcstelen gazemberek, és még mindig hiszem, hogy ők a jobb alternatíva. Hiszek benne, hogy Kaliforniát el fogja nyelni a szökőár, Floridát meg elönti a téboly, a sok krokodil meg a mérgező hulladék. Hiszem, hogy az antibakteriális szappan megölte a test ellenálló rendszerét a kosszal és a betegségekkel szemben, ezért egy napon majd kipusztít minket a nátha, mint a Mars-lakókat a Világok harcában. Hiszem, hogy a múlt század két legnagyobb költője Edith Sitwell és Don Marquis, hogy a jade megkövesedett sárkánysperma, és hogy több ezer évvel ezelőtt, egy másik életemben félkarú szibériai sámán voltam. Hiszem, hogy az emberiség sorsa meg van írva a csillagokban. Hiszem, hogy kiskoromban jobb íze volt a nyalókának, és az aerodinamika elvei szerint egy dongó nem is tud repülni, hogy a fény hullám és részecske, hogy valahol, egy dobozban van egy macska, aki egyszerre élő és holt (de ha nem adnak neki enni, végül kétféleképpen halott macska lesz belőle), és hogy a világegyetem néhány csillaga milliárd évekkel idősebb magánál a világegyetemnél. Hiszek egy személyes istenben, aki törődik velem és aggódik értem és mindent lát. Hiszek egy személytelen istenben, aki mozgásba lendítette a világot, aztán elment bulizni a barátnőivel, és azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Hiszek a közönyös káosz, háttérzaj és puszta szerencse uralta üres univerzumban. Hiszem, hogy akik szerint a szexet túlértékelik, még sohasem csinálták jól. Hiszem, hogy az, aki állítása szerint érti, mi folyik a világban, az apró dolgokban is hazudni fog. Hiszek a tökéletes becsületességben, meg az értelmes társadalmi hazugságokban. Hiszem, hogy egy nőnek joga van dönteni, egy babának joga van élni, és az emberi élet ugyan szent, még sincsen gondom a halálbüntetéssel, ha az igazságszolgáltatás teljesen megbízható, és azt is hiszem, hogy csak egy idióta bízna meg az igazságszolgáltatásban. Hiszem, hogy az élet játék, az élet egy kegyetlen vicc, és az élet az, ami akkor történik, amikor élsz, és ennyi erővel akár élvezni is lehetne. — Kifulladva elhallgatott.