Amerikai istenek [American Gods - hu]

A lány pislogott és az arcába nézett. Egy pillanatnyi zavarodottság után felismerés csillant a szemében, és lassan vigyorra görbült a szája.

— Helló — mondta.

— Megnézem, mi van az ennivalóval — mondta Marguerite feszülten, mint aki állandóan odaéget mindent, ha egyetlen pillanatra kilép a konyhából. Sam levette bélelt kabátját és a kalapját.

— Szóval te vagy a melankolikus, ám misztikus szomszéd — mondta. — Ki gondúta vóna? — Halk hangon beszélt.

— Te pedig — mondta Árnyék — Sam, a leányzó. Nem beszélhetnénk meg ezt később?

— Ha megígéred, hogy mindent elmondasz.

— Megegyeztünk.

Leon megcibálta Árnyék nadrágját.

— Megmutatod most? — kérdezte, és felmutatta a pénzt.

— Oké — felelte Árnyék. — De nem szabad elfelejtened, hogy egy varázslómester soha nem árulja el senkinek a trükköket.

— Megígérem — mondta Leon komolyan.

Árnyék a baljába szorította a pénzt, majd megfogta Leon jobb kezét és megmutatta neki, hogyan csinálhat úgy, mintha a jobb kezével kivenné a pénzt, de közben otthagyja Árnyék bal markában. Aztán hagyta, hogy Leon magától megismételje a mozdulatsort.

Néhány próbálkozással a kisfiúnak sikerült mesterien elsajátítania a trükköt.

— Már a felét megtanultad — mondta Árnyék. — A másik fele a következő: tereld el a többiek figyelmét, oda, ahol a pénznek lennie kellene. Nézz oda, ahová tennéd. Ha úgy csinálsz, mintha a jobbodban lenne, senki sem figyel a bal kezedre, még ha ügyetlen is vagy.

Sam mindezt enyhén oldalra biccentett fejjel nézte végig és nem szólt semmit.

— Vacsora! — kiáltotta Marguerite, aki hatalmas tál gőzölgő spagettivel a kezében bukkant elő a konyhából. — Leon, mosd meg a kezed.

A tésztát ropogós fokhagymás pirítós, sűrű, vörös mártás és finom, fűszeres húsgombócok kísérték. Árnyék gratulált Marguerite-nek.

— Régi családi recept — mondta a nő —, a család korzikai ágáról.

— Azt hittem, bennszülött amerikaiak.

— Apa cseroki — szólt közbe Sam. — Mags mamájának az apja Korzikáról jött. — Ő volt az egyetlen, aki valóban ivott a borból. — Amikor Mags tízéves volt, apa elhagyta őket és átköltözött a város túlsó felébe. Fél évvel később megszülettem én. Amikor a bíróság kimondta a válást, anya és apa összeházasodtak. Amikor tízéves lettem, minket is elhagyott. Szerintem csak tíz évig bírja.

— Hát, most már tíz éve van Oklahomában — mondta Marguerite.

— Anya szülei meg európai zsidók — folytatta Sam —, az egyik olyan országból, ahol régen kommunizmus volt, most meg csak káosz. Szerintem anyának tetszett az ötlet, hogy hozzámenjen egy cserokihoz. Keletlen kenyér meg sült máj. — Belekortyolt a vörösborba.

— Sam anyja vadóc egy nő — jegyezte meg Marguerite félig-meddig helyeslően.

— Tudjátok, hol van most? — kérdezte Sam. Árnyék nemet intett. — Ausztráliában. Megismerkedett az interneten egy fickóval, aki Hobartban él. Amikor személyesen is találkoztak, rájött, hogy a fazon csak megjátszotta magát. De nagyon megtetszett neki Tazmánia. Szóval most ott él egy női kommunában, és batikolást meg ilyesmiket tanít nekik. Jó, mi? Az ő korában!

Árnyék helyeselt, aztán szedett még a húsgombócokból. Sam mesélt nekik arról, hogyan űzték el az angolok Tazmánia őslakóit, meg az emberi láncról, amivel körbevették az egész szigetet, de csak egy öregembert meg egy beteg fiút tudtak elcsípni. Elmesélte, hogyan irtották ki a birkáikat féltő gazdálkodók az erszényes farkast — a tazmán tigrist —, és a politikusoknak csak a harmincas években jutott eszükbe, hogy védetté kellene nyilvánítani őket, amikor már egy sem maradt belőlük. Közben végzett a második pohár borral és töltött magának egy harmadikat.