Amerikai istenek [American Gods - hu]

A cairói halottasházban eltöltött időnek köszönhetően valahogy nem zavarta annyira Laura társasága. Nem tudta, mit kellene mondania.

A nő hideg keze Árnyék kezére csúszott és gyengéden megszorította. Árnyék érezte, hogyan ver a saját szíve a mellkasában. Félt, és leginkább az riasztotta meg, milyen normálisnak is tűnt ez az egész. Olyan jó érzés volt a felesége mellett állni, hogy szívesen elácsorgott volna itt örökké.

— Hiányzol — vallotta be.

— Itt vagyok — mondta a nő.

— Ilyenkor hiányzol a legjobban. Amikor itt vagy. Amikor nem állsz mellettem, amikor csak egy kísértet vagy a múltból, álom egy másik életből, akkor könnyebb.

A nő megszorított az ujjait.

— Hát — mondta Árnyék. — Milyen a halál?

— Kemény — mondta a nő. — Nem akar véget érni.

Laura Árnyék vállára hajtotta a fejét. Ez majdnem sok volt neki.

— Van kedved sétálni egyet? — kérdezte.

— Persze. — A nő Árnyékra mosolygott: ideges, féloldalas mosoly egy halott arcon.

Kisétáltak az apró temetőből, és kézen fogva elindultak vissza, a város felé.

— Hol voltál? — kérdezte a nő.

— Itt — felelte a férfi. — Nagyrészt.

— Karácsony óta — mondta Laura — mintha elveszítettelek volna. Néha tudtam, merre jársz, néhány óráig, néhány napig. Éreztelek. Aztán megint eltűntél.

— Ebben a városban voltam — mondta Árnyék. — Rendes kis város.

— Ó — mondta a nő.

Már nem azt a kék kosztümöt viselte, amiben eltemették. Most több réteg pulóver volt rajta, hosszú, sötét színű szoknya, és magas szárú, burgundivörös csizma. Ez utóbbit Árnyék meg is dicsérte.

Laura félrehajtott fejjel nézett rá. Aztán elmosolyodott.

— Hát nem szép? Chicagóban bukkantam rá, egy nagy cipőáruházban.

— És mi szél hozott ide Chicagóból?

— Ó, onnan már régen eljöttem. Dél felé tartottam. Zavart a hideg. Azt hihetnéd, hogy örültem neki. De attól tartok, ha meghalsz, másként állsz a dologhoz. Nem érzel hideget, egyszerűen nem érzel semmit, és azt hiszem, a halottak egyedül a semmitől félnek. Texasba akartam menni. Galvestonban akartam tölteni a telet. Azt hiszem, gyerekkoromban Galvestonban teleltünk.

— Szerintem nem — mondta Árnyék. — Ezt még sohasem említetted.

— Nem? Akkor valaki más volt. Nem tudom. Emlékszem a sirályokra — kenyeret hajigáltam nekik, annak a több száz sirálynak, mert az egész eget elborították a sirályok, csapkodtak a szárnyukkal, és a levegőben kapták el a kenyérdarabokat. — Elhallgatott. — Ha nem én láttam, akkor valaki más volt az — mondta aztán.

A sarkon felbukkant egy autó. A sofőr intett nekik. Árnyék visszaintegetett.

Bámulatosan normális dolognak tűnt a feleségével sétálgatni.

— Ez jó — mondta Laura, mintha a gondolataiban olvasott volna.

— Igen — mondta Árnyék.

— Amikor megéreztem a hívást, sietnem kellett. Éppen megérkeztem Texasba.

— Hívást?

A nő az arcába nézett. A nyakában megcsillant az arany pénzdarab.

— Olyan volt, mint egy hívás — mondta. — Egyszer csak eszembe jutottál. Hogy mennyire szeretnélek látni. Mint egy mohó étvágy.

— Szóval tudtad, hogy itt vagyok?

— Igen. — A nő megtorpant. Elfintorodott, és elkékült ajkába harapott. Oldalra hajtotta a fejét. — Igen. Hirtelen tudtam. Azt hittem, te hívsz, de akkor nem te voltál az, ugye?

— Nem.

— Nem akartál látni.

— Nem erről van szó — mondta Árnyék tétovázva. — Nem. Nem akartalak látni. Túlságosan fáj.

A lábuk alatt ropogott a hó és gyémántként szikrázott a napfényben.

— Nehéz dolog lehet nem élni — mondta Laura.

— Mármint nehezen viseled, hogy meghaltál? Nézd, rá fogok jönni, hogyan tudlak visszahozni, mármint rendesen. Szerintem jó úton járok…