Amerikai istenek [American Gods - hu]

— Miféle csere ez? — Szerda komolyan dühbe gurult. Whiskey Jack vállat vont.

— Tudod, milyen nehéz lesz visszahozni a kocsidat onnan, ahol hagytad? Szívességet teszek neked. Kell vagy nem? Engem nem érdekel. — Ezzel összeszorította sebhelyvékony ajkát.

Szerda dühösnek látszott, aztán a haragot lehangoltság váltotta fel.

— Árnyék, add oda a kulcsokat ennek az embernek. — Árnyék átnyújtotta a kulcsokat Whiskey Jacknek.

— Johnny — mondta Whiskey Jack —, elkísérnéd őket Kék Szajkóhoz? Mondd meg neki, hogy azt üzenem, adja oda nekik a kocsiját.

— Örömmel — felelte John Chapman.

Felállt, az ajtóhoz sétált, felemelt a földről egy zsákvászon hátizsákot, kinyitotta az ajtót és kisétált. Árnyék meg Szerda követték. Whiskey Jack megállt az ajtóban.

— Hé — szólt oda Szerdának. — Te ne gyere ide vissza. Nem látlak itt szívesen.

Szerda az ég felé emelte a mutatóujját.

— Dugd fel — mondta nyájasan.

Elindultak lefelé a hóban, és sorban átkecmeregtek a szélfújta torlaszokon. Chapman ment elöl, meztelen lába vörös volt a ropogósra fagyott hótól.

— Nem fázik? — kérdezte Árnyék.

— A feleségem csoktó indián volt — felelte Chapman.

— És megtanította azokra az ősi praktikákra, amik megvédik a hidegtől?

— Francokat. Teljesen hülyének tartott — mondta Chapman. — Mindig azt hajtogatta, hogy „Johnny, hát mér’ nem veszel fel végre egy csizmát?” — A lejtő egyre meredekebb lett, és kénytelenek voltak szüneteltetni a beszélgetést. Botladozva, csúszkálva mentek lefelé, a nyírfák törzsébe kapaszkodtak, nehogy elessenek. Amikor kissé lankásabbá vált a terep, Chapman folytatta. — Persze meghalt már. Azt hiszem, hogy amikor meghalt, kissé megőrültem. Bárkivel megtörténhet. Akár veled is. — Rácsapott Árnyék karjára. — Jézus és Jehosafát, te aztán nagy legény vagy.

— Azt mondják — felelte Árnyék.

Körülbelül fél órán át araszoltak lefelé a hegyről, míg a végén elérték a lábánál kacskaringózó-kavicsos utat, és elindultak a fentről látott épületcsoport felé.

Autó lassított mellettük, aztán megállt. A kormánynál ülő nő áthajolt a másik ablakhoz, letekerte, és kiszólt nekik:

— Hé, fiúk, elvigyem magukat?

— Ez nagyon kedves öntől, asszonyom — mondta Szerda. — Egy Harry Kék Szajkó nevű urat keresünk.

— Biztosan lent van a szórakoztató központban — felelte a nő. Árnyék úgy tippelte, hogy a negyvenes évei körül járhatott. — Szálljanak be.

Beszálltak. Szerda az anyósülésre ült, Johnny Chapman meg Árnyék hátra. Árnyéknak alig fért el a lába, de azért megtett minden tőle telhetőt. A kocsi nagyot rándult, aztán megindult a kavicsos úton.

— Szóval honnan jönnek? — kérdezte a nő.

— Egy barátunkat látogattuk meg — felelte Szerda.

— Fent a hegyen — tette hozzá Árnyék.

— Milyen hegyen? — kérdezte a nő.

Árnyék hátrafordult, és kinézett a koszos hátsó ablakon át a hegyre. De semmilyen hegyet nem látott: nem volt ott semmi, csak a síkság felett lebegő felhők.

— Whiskey Jack — mondta.

— Aha — bólintott a nő. — Mi Inktominak nevezzük errefelé. Szerintem ugyanarról beszélünk. A nagyapám jó kis történeteket mesélt róla. Persze a legjobbak eléggé trágárak voltak. — Ráhajtottak egy buckára. A nő átkozódott. — Jól vannak ott hátul?

— Igen, asszonyom — felelte Johnny Chapman. Két kézzel kapaszkodott az ülésbe.

— Rezervátumi út — mondta a nő. — Megszokja az ember.

— Mindegyik ilyen? — kérdezte Árnyék.

— Eléggé — mondta a nő. — A környéken az összes ilyen. És ne jöjjön nekem azzal, hogy mi van azzal a sok pénzzel, amit a kaszinók termelnek, mert ki az a bolond, aki kijönne ide, a semmi közepére kaszinózni? Abból a pénzből nem sok jut el hozzánk.